„Ott álltam fél lábon a János-kórház traumatológiáján, kissé tanácstalanul”

Emberéleteket veszélyeztető egészségügy: kórházi kalandok a ma Magyarországán.

Van köztük egy „falkavezér”, aki, ha kell, hangot ad nemtetszésének. Amikor az egyik orvos arra kéri, hogy tolja át az egyik beteget a röntgenbe, felháborodik, ő nem beteghordó, hanem ápoló! Majd ha az orvosok elvégzik helyette a munkát, ő is beáll betegtologatónak – duzzog. Egy ajtóval elválasztott szomszédos helyiségből idős asszony jajveszékel, segítséget kér. Tíz percen át hagyják, majd egyikük, az egyedüli nő közülük, megszánja. Utánamegy a „kisfőnök” is. Morogva jön vissza: Jurassic Parkban érzi magát a sok sopánkodótól. Megalázva, magatehetetlenül nézünk magunk elé, miközben az előadást hallgatjuk.

Időközben az orvosok mind egy szálig eltűntek, a szülinapos írta alá a folyamatosan érkező mentősök betegfelvételi lapjait. Ekkor döbbentem rá, hogy ő nem ápoló, hanem rezidens. Orvos és betegszállító híján szaladgált, mint pók a falon, próbált úrrá lenni a helyzeten. Dél is elmúlt már, amikor rákérdeztem, mikor tájékoztatnak sorsom felől. Csak annyit tudott válaszolni, amennyit magamtól is tudtam: egyedül maradt, és tudja, hogy ez unfair a betegekkel szemben, de tehetetlen. Egy óra után, talán az ebédidő lejártának köszönhetően egyesével visszaszállingóztak az orvosok. Egyikőjük – a délelőtt még meredten maga elé bámuló – megkérdezte, hogy hívnak. A számítógépen ránézett a röntgenre, majd elém állt, és közölte: nincs eltörve a térdem. Kapok egy fáslit, és hazamehetek. A nagyszájú ápoló kötözte be a lábam, megszelídülve jegyezte meg, hogy bár ő csak egy „rossz kis ápoló”, de azt ő is látja, ennyitől nem fog helyrejönni a lábam. Amikor végzett, az orvos szólt, hogy álljak fel a kerekesszékből, mire azt feleltem, nem tudok lábra állni. Menni fog az! – válaszolta. Búcsúzóul még javasolta, hívjak taxit. Öt és fél óra után döbbent szempárok kereszttüzében ugráltam ki fél lábon a vizsgálóból. A rezidens, látva kínlódásomat, bocsánatot kért.

Legutóbb tavaly februárban éreztem hasonló dühöt és tehetetlenséget, amikor vidéken élő szüleimet látogattuk meg egyik hétvégén. Édesapám bekötözött alkarral fogadott, nagy fájdalmai voltak, a kötözés alól gennyes, véres folyadék szivárgott. Édesanyám mesélte, hogy három nappal azelőtt apám megbotlott. Hogy tompítsa az esést, kezét előrenyújtotta, amelynek útját állta egy üvegajtó. Aznap édesanyám bevitte a baleseti sebészetre, ahol összevarrták a csuklójánál keletkezett sebet. Másnap kötözésre visszamentek. Látva, hogy nincs jól, elmentem vele újra a balesetibe; akkorra már az egész karja meg volt duzzadva. Ugyanaz az orvos volt ügyeletben, aki a baleset napján ellátta. Arckifejezéséből láttam, hogy nagy a baj. Befektették, és annyit mondtak, valamilyen baktérium támadta meg, biztosan arról az ablaküvegről került bele, amellyel megvágta magát. Három hét telt el, és már nem volt édesapám. Az intenzív osztályra bátyámmal mentünk el a holmijáért, a papírokért leküldtek az alagsorban lévő patológiára. Ott az orvos közölte, még nem tud mit mondani, de mindjárt feltelefonál az intenzívre. Előttünk tárcsázott, a régi, piros körtárcsás telefonból minden hang kiszűrődött. A patológus apám halálát firtató kérdésére a vonal másik végén az volt a válasz: szepszis. Mondanom sem kell, a halotti zárójelentésben még csak említés sem volt róla.

Ott álltam fél lábon a János-kórház traumatológiáján, kissé tanácstalanul, mitévő legyek. Szerencsémre ott állt egy taxi a bejárat előtti parkolóban, a sofőr a feleségét hozta be egy receptfelírás miatt. Felajánlotta, hogy elvisz, amíg a neje elintézi a dolgát. Hazafelé menet kiderült, rendszeres kórházba járók. Tizenhárom éves fiuk a születése óta cisztás fibrózisban szenved, két hetet otthon, két-három hetet kórházban tölt, már transzplantációs bizottság előtt is jártak, ahol megnyugtatták a szülőket, hogy kaphat új tüdőt a gyermekük, csak még romlania kell az állapotának. Jelenleg harmincszázalékos a tüdőkapacitása. Ha otthon van, nem tud kimozdulni, mert az autóban használható, hordozható oxigénpalack – nélküle képtelen létezni – nem tb-finanszírozott, a százezer forintos kiadás pedig nem fér bele a család büdzséjébe. Ismerős a helyzet, meséltem neki, az édesanyámnak másfél évtizede tüdőrák miatt eltávolították a fél tüdejét. Apám halála óta rohamosan romlott az állapota, mind gyakrabban, mind hosszabb időre kell kórházba vonulnia fulladásos rohamai miatt. Erős élni akarás van benne, még az esetleges transzplantációt is hajlandó lenne megkockáztatni. Orvosainál többször érdeklődött, egyáltalán lehetséges-e, de soha nem kapott egyenes választ. Magam is felkerestem számos orvost, egyikőjük nem kertelt: 65 év felett nem jár sem új szerv, sem az azzal járó esély lehetősége.

Miután állapotom az otthoni fekvés során semmit nem javult, bejelentkeztem egy térdspecialistához. Ott ultrahangos vizsgálattal kiderítették, hogy több helyen is elszakadt a térdszalag, amelyet műteni kell. Egy magánkórházban potom 290 ezer forintért megoperálnak egynapos sebészeti eljárás keretében. Ha minden jól megy, még aznap hazamehetek.

Konklúzió? Nincs. Mint ahogyan olyan magyar család sincs, amely ne érezné a bőrén a darabjaira hullott egészségügy ma már emberéleteket veszélyeztető vállalhatatlanságát. A kiégett, szakmailag alkalmatlan, lelkiismeretlen orvosok mellett az egészségügyi dolgozók között jóval többen vannak a hivatásukat alázattal és lelkiismeretesen végzők. Ám a rendszer halott. Annak ellenére is, hogy olykor átvágnak egy-egy nemzeti színű szalagot valamely felújított épületszárny vagy diagnosztikai gép átadásakor. Halott az a rendszer, amelynek egyik lába a szerencsefaktoron (kit tudtak aznapra beosztani, ha egyáltalán, van-e megfelelő eszköz, gyógyszer, fertőtlenítő, azt használják-e stb.), a másik egy álszent tévhiten, jelesül az ingyenességen nyugszik. A kiúttal kapcsolatban pedig a kormányzati álláspontok közül mindennél beszédesebb Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes szavait idéznünk, aki a közelmúltban egy konferencián úgy fogalmazott: „Magyarország egészségügyi teljesítménye nemzetközi téren is figyelemreméltó, más országoknak is hasznos példát nyújthat.” Attól függ, mi a cél – tehetjük hozzá. Persze nincs mit csodálkozni azon, ha az elitünk egyik fele köszönőviszonyban sincs a mindennapi valósággal. A köztisztviselők juttatásait szabályozó 192/2010-es kormányrendelet tesz is erről, hiszen az állami vezetőknek VIP-rendelőt biztosítanak munkanapokon, szükség szerint soron kívüli vizsgálatokat és szakorvosi kezeléseket nyújtanak, a fekvő betegeket pedig kiemelt komfortfokozatú ellátásban részesítik, valamint egyágyas, tévés, telefonos, egyedi vécés és zuhanyzós szobákban helyezik el. Elitünk másik fele pedig elvész a fékek és ellensúlyok megbomlása miatti aggódásban. Fontos ügy az is, de abba nem halnak bele emberek. Akciók, hangzatos parlamenti felszólalások vannak, de hol marad a mesterterv?

Sokat emésztem magam a családommal és velem történtek miatt, és közben felsejlik egy tizenöt évvel ezelőtti történet. Riporterként hónapról hónapra figyelemmel kísértem egy betegcsoport, az emlőrákban szenvedők sorsát. Aktualitását az adta, hogy megjelent a piacon egy új, úgynevezett innovatív gyógyszer. A támogatotti körbe azonban nem került be magas ára miatt, egy bizottság az akkori tb berkein belül döntött egyedi kérelmek alapján, ki jogosult rá és ki nem. Sejthető, ez milyen konfliktusokat gerjesztett, főként azok körében, akik nem kapták meg, és ezzel sorsuk is megpecsételődött. Elmentem interjút készíteni az akkor még önálló tárcaként működő egészségügyi minisztérium politikai államtitkárához, aki maga is orvos volt. Miután végeztünk, és a kollégák összecsomagolták a technikai felszerelést, megkérdeztem az államtitkárt, nem tart-e személyesen attól, hogy valaki beperli őket, amiért istent játszanak. Soha nem felejtem el, ahogyan akkor a szemembe nézett, és hideg, kimért tekintettel azt felelte: tudja maga, hány évig tart egy per Magyarországon, és hol leszek én már akkor?

Miközben forrongok, gyakran eszembe jutnak ezek a mondatok, és arra gondolok: ezek ugyanazok!