A mítoszkedvelő magyar történelmi emlékezetben ma talán nagyobb gyűlölet övezi vállalkozását, mint Kádár Jánosét. Hatos Pál történész zárja ezzel a mondattal a Kommentár folyóirat legutóbbi számában írását (Hogyan lett vége? Az összeomlás és forradalom Magyarországon 1918 őszén). A szerző azt a pillanatot kommentálta, amikor 1918. október 31-én reggel Károlyi Mihály királyi jóváhagyással miniszterelnök lett, s megkísérelte egy „dekomponált államban az államhatalom megszervezését”.
Egy szomorú, nem hivatalos emlékévbe léptünk be néhány napja. Száz éve kerültünk az első világháború vesztesei közé, hullottak szét államiságunk addigi keretei (az Osztrák–Magyar Monarchia), s az Ausztriától való teljes függetlenségünk „kivívása” a történelmi Magyarország szétesését, Trianonban szentesített megcsonkítását is jelentette. Persze száz éve ilyenkor ebből még semmi sem látszott, bizakodhatott a háborúban kifáradt ország a hadiszerencse kedvező alakulásában, s a köztársaság maroknyi hívén kívül senki sem remélte, hogy IV. Károly az utolsó lesz királyaink sorában. Hatos Pál azontúl, hogy felidézi a bukáshoz vezető eseményeket és okokat a Monarchia felbomlasztásáról hozott nagyhatalmi döntéstől a közhangulat radikalizálódásáig, megmutatja, mennyire esetleges volt a folyamat, s annak szereplői hogyan veszítették el végképp a történések feletti irányítást. A történelmi Magyarországnak a kegyelemdöfést az uralkodó Ausztria föderális átalakításáról szóló, október 16-i proklamációja és Tisza István másnapi képviselőházi beszéde jelentette, amelyben beismerte, „ezt a háborút elvesztettük”. Szavai végzetes hatással voltak a fronton kivérzett, szó szerint lerongyolódott állapotban lévő hadseregünkre.
Hatos Pál abban egységesnek látja az akkori magyar elitet, hogy tagjai nem igazán értették, mi történik az országgal és velük. A bűnbak szerepébe kerülő Tisza István rendíthetetlenül várta be végzetét, ő sem értve például, hogy a szláv nemzetiségek nacionalizmusának leszereléséhez a régi gesztusok már nem elegendőek, míg Károlyi Mihály a békevágyat és a wilsoni ígéreteket félreértve, mindenfajta konkrét biztosíték nélkül bízott az antant jóindulatában.
Mintha azokban a napokban sokan elhitték volna, hogy eljöhet az örök béke kora, a történelem vége, hogy aztán a történelem a következő pillanatban végigszáguldjon rajtuk és az országon. Azokat felszínre dobva, akik készek voltak az elkeseredett tömegek legalantasabb indulatait felkorbácsolni. Az úriember, a bárgyú idealista és a gyújtogató demagóg a magyar politika ismerős alakja. Érdekes játék, gondolatkísérlet lenne mai politikusainkat ezekbe a csoportokba elrendezni. Választás előtt praktikus is.
