Úszók
Cseh László – A 200 pillangó után csak feküdtem a szobámban, a pokol legmélyebb bugyrában vagy még annál is mélyebben éreztem magam. Összeszedtem magam, nem is tehettem másként, ezzel tartoztam saját magamnak. Ha össze kellene hasonlítani a pekingi és a riói olimpiát, akkor azt mondom, hogy a 2008-as volt nekem sikeresebb. Ott háromszor úsztam jól, három számban teljesítettem magas színvonalon, idén csak egyben. De nem adom fel, Tokió még messze van, de már alig várom a 2017-es budapesti vb-t.
Kapás Boglárka – Mérhetetlenül boldog vagyok, hogy ilyen sok embernek tudtam örömet szerezni az úszásommal. Csak kapkodtam a fejem a különböző szeretetmegnyilvánulásoktól. Köszönöm a rengeteg erőt, a fantasztikus szurkolást, ez is kellett ahhoz, hogy teljesüljön az álmom.
Kenderesi Tamás – Még nem tudtam megszervezni a tetoválást, pedig Michael Phelps jelmondatának különös jelentősége van az életemben. Ezzel akarok megemlékezni a riói csatánkról. Eddig nagyon kalandos, eseménydús a pályafutásom, de az igazi nagy dobás még hátravan: olimpiai bajnok akarok lenni!
A bronzérmes párbajtőrcsapat tagjai
Imre Géza (az egyéni ezüstérmese) – Azért tudok mosolyogni, mert nem az történt 14:10-nél az egyéni döntőben, hogy fekete lyukba kerültem volna és elsötétedett volna számomra a világ. Videóztuk előtte a koreait, és tartottunk tőle, hogy előveszi ezt a stílust, kerestük rá a választ. Taktikai vereség volt.
Boczkó Gábor – Folytatom a vívást egy darabig, már csak azért is, hogy mondjuk az országos bajnokságon revánsot vegyek Gézán az egyéni nyolcaddöntőért. Sokszor vívtunk már egymás ellen, az olimpián a jobbik nyert.
Somfai Péter – Már az olimpia előtt megbeszéltük, hogy én is vívni fogok, csak az volt a kérdés, hogy mikor. Nem féltem tőle, hogy be kell állnom a bronzmérkőzésre, hanem nagyon örültem neki, az edzőtáborokban csak erre készültem.
A riói olimpiáról hazaérkezett sportolóink első szavairól, fogadtatásukról bővebben a Magyar Nemzet csütörtöki számában olvashat!
