Bor Barna szabaddá tette néhány órámat. Pénteken reggel a viharos szélben és szakadó esőben a férfi pólósoknál kezdtem, akik Japánt egy edzőmeccsszerű találkozón kiütötték tíz góllal, ami megjegyzem, nem lebecsülendő teljesítmény, például a görögöknek ugyanez csak kínkeservesen sikerült egyetlen találattal. Az uszodából rohanás a cselgáncsozók csarnokába, ahol Bor Barna indult, az első körben összecsomagolt egy tunéziait. Úgy terveztem, innen átmegyek a bokszra, ahol Harcsa Zoltán a kubai világbajnok Arlen López ellenében kísérti meg a sorsot, majd délután még lesz dolgom a cselgáncson. Nem lett, mert egy kubai ellen tizenhat másodperccel a mérkőzés öt percének a lejárata előtt megintették, és ezzel kiesett. Harcsát a kubai az első menet utolsó másodpercében(!) kiütötte, ennek hamar vége lett, Bor ugye már nincs, az esti úszásig pedig van még kereken nyolc óra.
Ezt el kellene ütni valahogyan. Mozi? Itt? Könyv? A szálláson. Viszont van itt egy olimpia. Egy hete rohangálok a magyar érdekeltségű helyszínek között, ideje kicsit körülnézni. Hamarosan kezdődnek a tenisz elődöntői, köztük egy bizonyos Rafael Nadal a hazaiak egyik kedvencével, Thomaz Belluccival játszik, menjünk oda! Kicsit várni kell, mert a cseh Petra Kvitová – „csak” kétszeres wimbledoni egyéni bajnok – nehezen boldogul egy Mónica Puig nevű Puerto Rico-i hölggyel, azaz sehogy sem boldogul, mert nagy meglepetésre Puig nyer, szemlátomást ő maga sem hiszi el, hogy erre képes volt. Aztán jön Nadal és Bellucci, telt ház előtt, a brazilok hajtják, biztatják az utóbbit. A lelkesedésük át-átírja a szakértelmüket, amikor például Nadal elrontja az első adogatást, olyan örömünnepbe fognak, mintha ezért is pont járna. El lehet képzelni, milyen a hangulat, amikor Bellucci megnyeri az első játszmát – ennél jobban akkor sem ünnepelhetnék, ha megnyerné a tornát. Ez azonban nem történik meg, mert bár a brazil kőkeményen küzd, olykor akkorákat üt, hogy szemmel szinte nem is követhető a labda, a nagyobb tudás, az igazi klasszis végül a spanyol javára dönt. Amikor vége, már nem ellenfél: a szurkolók őt is állva tapsolják.
Még mindig rengeteg az idő az úszásig. Kis séta a Barra park mellett a szurkolók között, aztán vissza a kerítés mögé, nemsokára lesz egy kosárlabda-mérkőzés, az NBA ráérő sztárjaiból összeállított amerikai válogatott most a szerbeket végzi majd ki. Nem tette. Igaz, az első negyed közepén már csaknem húsz ponttal vezet, azaz felsejlik a megsemmisítés, ám a szerbeket kemény fából faragták, bámulatos akarással kapaszkodnak közelebb, egyre közelebb, az irányítójuk Milos Teodosic lélegzetelállító játékkal rukkol elő. Öt másodperccel a vége előtt csak három pont az amcsiknak, a szerbeknél a labda, indul a hárompontos, de leperdül, duda, vége, nyert az USA. Őrülten izgalmas volt, komolyan.
Most már mehetek az uszodába, már egy óra sincs a kezdésig. Jön Hosszú Katinka, Maya DiRado, Cseh László, Michael Phelps, Chad Le Clos, Kapás Boglárka, Katie Ledecky, és még néhány hétköznapi világklasszis.
Hát, így telnek itt az unalmasabb napok...
