Lehangoló képet nyújt a buszról a világ legszebbjének tartott város. Nem mintha Budapest a legszebb arcát mutatná annak, aki a repülőtérről halad a központ felé, ám itt egészen más. Nyomornegyedek mellett haladunk el, szegényes környezetben, a patakok, kisebb tavak szemlátomást mocskosak, csoda, hogy a bennük álldigáló, kócsagra emlékeztető, hosszú lábú, vékony madarak nem pusztulnak el, pedig nyilván eleség reményében töltik bennük az idejüket.
Ülünk vagy huszonöten a sajtósok szállítására bérelt buszban, többen élénken csevegnek. Ám amikor ahhoz az alagúthoz érünk, ami a múlt héten elhíresült, mindenki elcsendesedik – nyilván olvastak a fegyveres rablótámadásról, a lövöldözésről –, és csak akkor élénkülnek meg, amikor a busz újra a napfényre ér. Senki sem mondja ki, hogy fél, de a gesztusok árulkodóak. És a reflexek is. Kissé meglepve fedezem fel magamon, hogy a busz mellett elsuhanó nyomornegyedekben feltűnő emberekben azonnal potenciális rablógyilkost látok, ami persze őrültség és igazságtalan is. Jó, leszállni a buszról és itt ismerkedő sétára indulni még nagyobb őrültség lenne, ám más az óvatosság és más a beteges rettegés. Nyilván az utóbbi sem véletlen, hiszen az elmúlt hetekben annyit olvashattunk Rio de Janeiro árnyékos oldaláról, hogy minden negatívum betelepedett az agyunkba. Talán nem kellett volna annyira odafigyelni. Ez olyan, mintha valaki egy repülőút előtt falná a légi katasztrófákról szóló filmeket, aztán a levegőben persze hogy összerezzen a szárny legkisebb megbillenésére is.
Ahogy egyre városiasabbá válik a látvány és közeledik az olimpiai falu és a mellette elterülő Barra olimpiai központ, egyre több fegyverest látni. Nem rablókat, hanem katonákat, milicistákat.
Már a repülőtéren is bőven nyílik alkalom közelről látni a géppuskákat morcan szorító egyenruhásokat, a közlekedési csomópontokat is tucatnyian ellenőrzik, de ott vannak az olimpiai központ bejáratainál is, ellenőrzés nélkül egy szúnyog sem repülhetne be.
Egy kivételével még nem beszéltem olyan magyar kollégával, aki elhagyta volna a dupla kerítéssel védett olimpiai park vagy a médiaszállás figyelmesen őrzött biztonságát. Mindenki bátorítja magát, hogy majd, egy-két nap múlva… talán, meglátjuk, egyszer biztosan… Az az egy viszont nem a médiafaluban lakik, valami miatt egy hétköznapi hotelben foglaltak neki szállást. Tömegközlekedéssel, elsősorban busszal jár be az olimpiai parkba. Büszke magára, mert néhány nap után rájött, melyik busz a leggyorsabb, amelyik nem áll meg minden fánál, és bár olykor sokan vannak rajta, nagy a zsúfoltság, negyven perc alatt beér vele.
Egyébként pedig eddig senki még csak csúnyán sem nézett rá.
