Beismerem, van ebben némi csalás. Csábító volt megvárni a női kajak négyes sikerét, azaz a nyolcadik magyar aranyérmet, hogy kölcsön vehessem Federico Fellini halhatatlan filmjének a címét, ugyanakkor tény, az a fél magyar aranyérem még pénteken este született meg a Maracana Stadionban. A német női futballválogatott 2-1-re győzött a döntőben Svédország ellen, és az első gólt egy bizonyos Marozsán Dzsenifer tekerte a bal felső sarokba. A második előtt pedig ő találta el a kapufát szabadrúgásból, és a kipattanót egy svéd védő zavarában a saját kapujába rúgta.
Nem erőltetett ez a büszkeség. Dzsenifer anyanyelve magyar, korábban a cipőjén viselte a piros-fehér-zöld színkombinációt, kimondottan sajnálja, hogy itt az olimpián erre nem volt lehetősége. Az egyik hírportálnak azt nyilatkozta, hogy a szíve elsősorban Magyarországért dobog, és persze nem kis mértékben Németországért is, ami azért érthető, hiszen ott él húsz éve, ott lett világklasszisnak számító labdarúgó. Az édesapja, a négyszeres magyar bajnok Marozsán János 1996-ban szerződött Saarbrückenbe levezetni, majd állást kapott, és az egész család ott maradt. Állítólag a fia is óriási tehetség volt, ám fiatalon megtalálta egy súlyos sérülés, ami derékba vágta a karrierjét, helyette Dzsenifer futott be már most, 24 éves korára pompás karriert: 2008-ban U17-es Eb-aranyérmes és gólkirály, ugyanebben az évben vb-bronzérmes és gólkirály, 2010-ben U20-as világbajnok. A Frankfurttal 2013-ban Bajnokok Ligája-győztes, jelenleg a francia BL-címvédő Lyon légiósa.
És szombat óta olimpiai bajnok, a gólját és a – nevezzük így – kapufás gólpasszát 75 ezer néző tapsolta meg a világ futballjának egyik legnagyobb szentélyében, a riói Maracanában.
Nyertünk már nyolc aranyérmet – és egy felet –, mégis, nem tudok szabadulni a hiányérzettől. Szombaton ott voltam a női pólósok utolsó másodpercben elbukott bronzmeccsén, mintegy három tucatnyi magyar szurkolt a lányoknak, és szinte sírt velük együtt a drámai vég után. Néhány órával később az öttusa és Pars Krisztián fellépése előtt volt idő beülni a Franciaország–Németország kézilabda elődöntőre, ahol hihetetlen hangulat uralkodott. Ezt eddig csak ott érezhettem, ahol brazilok is játszottak, ám másként, hiszen a lelátón akkor az ellenfél elhanyagolható mértékben képviseltette magát. Itt azonban tombolt a német és a francia tábor is, a csarnok természetesen dugig megtelt, az csak hab volt a tortán, hogy a végjáték ugyancsak drámai módon alakult: a németek hatgólos hátrányt ledolgozva döntetlennel fordultak a hajrára, és egy másodperccel a lefújás előtt kapták a vesztüket jelentő gólt.
A pólós bronzmeccs után meg tudtam érteni a fájdalmukat
Mint ahogyan az is fájt, hogy nekünk nem lehetett ilyen élményben részünk, a két pólócsapatot leszámítva – ezt a sportágat csak akkor kísérte nagyobb érdeklődés, amikor Brazília játszott – nem izgulhattunk magyar csapatokért. Nincsenek itt a kézilabdázók, a kosarasoknak, a röplabdásoknak és a labdarúgóknak pedig halvány reményük sincs, hogy kijuthassanak az olimpiára. Nincs rangbéli különbség egyéni és csapatsport között, ám az tagadhatatlan, hogy utóbbiak nagyobb tömegeket vonzanak, a játékosaik ismertebbek, több sztárt „termelnek ki”, és ha tetszik, ha nem, a sikereik súlya is nagyobb a világban. Magyarországon öt látványsportág élvez kiemelt állami támogatást, három el sem jutott Rióig (a jégkorongosok pedig elbuktak a 2018-as olimpia selejtezőjén).
Kisajátíthatunk egy részt Marozsán Dzsenifer aranyérméből, de ez csak nagyon sovány vigasznak jó.
