A 2008-as pekingi olimpián ráadásul mindhárom távon világcsúccsal lett aranyérmes: 100-on 9,69-et repült, 200-on 19,30-al döntötte meg Michael Johnson 1996 óta fennálló rekordját, míg a 4x100-as váltóban 37,10-es űridővel nyertek a jamaicaiak.
Egy évvel később a berlini világbajnokságon újfent mindkét számot megnyerte, ráadásul mindkettőben megint elképesztő világrekordot futott: százon 9,58, míg 200-on 19,19 lett az új csúcs. Jellemző a két vb-döntőre, hogy a dobogó harmadik fokára volt csak elég a rövidebb távon a szintén jamaicai Asafa Powelnek a 9,84-es idő, akárcsak 200-on az amerikai Wallace Spearmonnak a 19,85. Halkan jegyezzük meg, ezek az idők a legtöbb versenyen abszolút győztes idők lettek volna...
Jött a nagy csalódás, a 2011-es tegui világbajnokság, ahol „csak” a 200-at és a 4x100-as váltót tudta megnyerni Usain Bolt, ugyanis százon korai rajtja miatt kizárták. A 2012-es olimpián aztán újra mindhárom távon aranyérmet nyert, igaz, ezúttal már „csak egy nagyon jó idővel”: százon 9,63, kétszázon 19,32. Mindenesetre ha világcsúcsot nem is futott, de ő lett az egyetlen atléta, aki képes volt megvédeni olimpiai bajnoki címét 100 és 200 méteren is.
Következett számára a 2013-as moszkvai, és a 2015-ös pekingi világbajnokság, ahol újra triplázott, így úgy várhatta a riói olimpiát, mint a sprintszámok legnagyobb esélyese, aki újfent átírhatja a sportága történelmét immár másodszor. És lőn, mert Bolt mindhárom számban győzött, igaz, ahogy néhány vicces szakkommentátor megjegyezte, a világ még az egyre lassúbb Boltot sem tudta megverni. Hogy mit értettek ezalatt: a jamaicai ezúttal 9,81-es idővel nyert százon, 19,78-cal kétszázon, és 37,30-cal a váltóban.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!