– Többször beszélt róla, a nyugalmában nagy segítségére volt Decsi András, aki egy éve az edzője. A verseny napján viszont a vívása egyre inkább emlékeztetett londoni önmagára, amikor látványosan adta a tusokat. A Decsi Andrással való együttműködés hol fedezhető fel a vívásában?
– Ez nagyon szakmai kérdés, nem akarok vele senkit untatni. De alakítottunk a vívásomon többek között azért is, mert változott a zsűri szemlélete. Andrissal egyebek mellett azon dolgoztam, hogy rákényszerítsem az akaratomat az ellenfeleimre, de ehhez nem kell feltétlenül megtámadnom őket. A nyolc közé jutásért a fehérorosz Bujkevics ellen a türelem volt a lényeg, sok együttes tus volt, elhúzódott az asszó, de tudtam, hogy nem szabad siettetnem a befejezését. Végül a saját vívásával vertem meg. Igaz, hogy így csak tíz-tizenöt percem maradt a következő asszó előtt, de legalább felfokozott állapotban maradtam.
– Úgy tűnt, a következő mérkőzésen, a román Dolniceanu ellen adta az olimpia legfontosabb találatát, amikor 10:10-nél a pást utolsó centiméterein állva meg tudta vágni. Önnek is ez volt a legfontosabb?
– Inkább a következő tus. Azt középen adtam, nekem ítélte a zsűri, Dolniceanu pedig kiborult tőle, pedig néhány tussal korábban neki ítéltek hasonló helyzetben. Annyira felidegesítette magát rajta, hogy már nem is tudott bevinni több találatot.
– A dél-koreai Kim elleni elődöntő hozta a nap ütközetét látványban és izgalomban, az amerikai Homer elleni döntő előtt viszont már ön számított egyértelműen a favoritnak. Hogyan tudta kezelni a biztos esélyességet?
– Nem éreztem annak. Homerrel többször is edzőtáboroztunk együtt külföldön, és rengeteget fejlődött azóta, hogy a londoni olimpián a legjobb nyolc között végzett. Volt, hogy engem is elkapott, ha egymás ellen vívtunk, így tudtam, hogy nagyon kell a feladatomra figyelnem. Csak így tudom végigvinni, amit elterveztünk.
