– A teljes magyarrióiprogram
Ahogy vége egy sportesemények, a sajtóhely megbolydul, mint egy méhkas. Szinte mindenki szedelőzködik, majd kezdődik az olimpia legsajátosabb összetett versenyszáma, a futás a vegyes zónába, ott a megfelelő pozíció kiharcolása és megőrzése. Utóbbi kiváló fizikumot igényel, hiszen nem könnyű kivédeni, rosszabb esetben elviselni az alattomos, többnyire gyomrot vagy vesét célzó könyökléseket, embert próbáló feladat ellenállni az erőteljes lökdösődéseknek, mint ahogy a siker feltétlen záloga az is, hogy tűrjük, ha valaki folyamatosan a lábunkon tapos.
Lényegében és némi túlzással ez a vegyes zóna világa. Ez a tudósítók csaknem egyetlen lehetősége, hogy megszólaltassák az olimpia főszereplőit, a versenyzőket, az edzőket – szigorú, szabályozott koreográfia szerint. A vegyes zóna gyakorlatilag egy folyosó, a verseny helyszínéről ezen áthaladva jutnak el a sportolók az öltözőbe, és ennek mentén különböző „hadállásokat” építenek ki. A legelső a közvetítésekért jogdíjat fizető televízióé, az kaphatja el elsőként a versenyzőket, akiknek pedig elméletileg kötelező lenne itt megállni, ám szankció nincs, ha mégsem teszi meg. Aki nyer, az boldogan nyilatkozik, aki veszít, az nyilván kevésbé, aki meg nagy kudarcként éli meg az eredményt, az legszívesebben elbújna a föld alá: így volt ezzel hétfőn Bácsi Péter is, ő az elveszített birkózóbronzcsatát követően senkire sem pillantva, sírva viharzott be az öltözőbe.
Felesleges is lett volna megállnia: ez többet mondott el az érzéseiről.
A tévé után következik a rádió, majd a NOB hivatalos hírszolgálata, a többség már harmadszor mondja el ugyanazt, mert nem túl változatosak a kérdések. Olyan szamárságot is hallottam itt belefülelve ezekbe a beszélgetésekbe, hogy mit érzel most, örülsz-e, hogy nyertél, illetve szomorú vagy-e, mert nem nyertél, pedig esélyes voltál, ám persze ezek inkább kirívó példák, és adott esetben – mondjuk egy úszódöntős napon – nem könnyű tizenöt-húsz érmessel igazán eredeti beszélgetést készítenie a hírszolgálat munkatársának.
A sor végén áll az írott sajtó. Minden országnak kijelölik a helyét a kordon mellett, és mi például hiába szeretnénk megállítani mondjuk Katie Ledeckyt, őt a sajtófőnök vinné tovább az amerikaiakhoz, akik amint meglátják, máris belekezdenek az írás elején említett verseny második részébe, hiszen mindenki a saját mikrofonját szeretné a legközelebb a sportoló orra alá dugni – és ez nem megy pozícióharc, lökdösődés, könyöklés nélkül. Itt változatosak a kérdések. A gond az, hogy valamennyi közkincs, ebben a műfajban ismeretlen az exkluzivitás.
Olykor gyilkos tekintetek villannak, ám amikor a sportoló elmegy, mindenki békésen visszasétál a sajtóhelyre, és várja a következő versenyt. Muszáj szusszanni az újabb roham előtt.
