Mellettem egy norvég nő eközben pici kézmelegítő zacskókat ráz, aztán hamar feláll és már a csengőjét rázza nagy lelkesen. Másfél kilométerrel a vége előtt Klaebo ugyanis egy lejtőn elsiklik Szpicov mellett, addig tizedek voltak köztük, aztán fél perc alatt hoz rajta 5 másodpercet. A legvégére 9,4 lesz, a franciák pedig 36,9-del lemaradva lesznek bronzérmesek.
Két norvég drukker örömmámorában egy-egy hosszú rúdon lévő zászlóval ordibálva rohangál körbe, mintha egy külön versenyszám kezdődne, amelyben az a cél, hogy két perc alatt a lelátó minél több szegletét érintsék.
Hatalmas az északiak ünnepe a pályán is, de szinte a norvég zászlóval a kezében célba érkező Klaebo az egyetlen, aki nem terül el a hóban. Korábban a váltások után tényleg úgy nézett ki a célegyenes, mint egy csatatér, a maguk tíz kilométerét befejező emberek sorra dőltek el a fáradtságtól. Hogy honnan tudják az orvosi személyzet tagjai, hogy mindenki rendben van, fogalmam sincs.
Elég a magam baja: mindeközben én is átfagytam – pedig „féltávnál” felhúztam egy második zoknit is –, úgyhogy már futok is a médiacenter felé.
