A férfisífutás 4×10 kilométeres vasárnapi váltóversenye szolgáltatott apropót arra, hogy végre fellátogassak a hegyre, vagyis az Alpensia Olimpiai Központhoz, ahol a síugrás, a sílövészet és a sífutás eseményeit bonyolítják le egymástól pár száz méterre. Választásomat másfél órával később örömmel nyugtáztam, izgalmas versenyt és egyedi hangulatot élhettem át.
A rajt pillanatában ülök fel a tömött lelátóra, ahol vidáman lengetik a szurkolók a versenyben részt vevő tizennégy nemzet zászlajait, de leginkább a norvégot, az oroszt és a finnt meg persze a koreait. Különleges öltözékek is akadnak: ötkarikás szemüveg az oroszon, tülökszarvas fejdísz a norvégon, mackójelmez a svéden.
A négyfős váltóversenyben minden csapattag tíz kilométert tesz meg, az első kettő klasszikus, a második kettő szabad stílusban, fejenként három kör jut a 3,3 kilométeres, dimbes-dombos pályából.
A verseny első fele az orosz szurkolókat serkenti, az egyik legintenzívebben ugráló drukker előttem lelkesen „Davaj, davaj!”-ozik, midőn csaknem fél perccel meglógnak kedvencei. Amikor csak a kivetítőn láthatók, rövid időre leül, gyorsan megszólítom, meglepő módon
nem túl bizakodó, kételkedik a harmadik emberük erejében.
Igaza lett: miután Alekszej Cservotkin átveszi a stafétát, s elindul a három közül az első körére, még 42 másodperc az előnye, aztán kisvártatva 24-re olvad, egyre jobban tapad rá a norvég, a francia és az olasz.
Közben egy tizenkét különböző színű, pár száz forintos érmet a nyakában lógató, festett arcú drukkerrel meg boldog-boldogtalan fotózkodni akar, alig tudja nézni azt, amiért jött. Fokozódik is a hangulat, s az utolsó váltásnál már a norvég szurkolók a leghangosabbak. Vagy százan üvöltenek és tapsolnak – utóbbit
csak az, akinek nincs az egyik kezében egy sör vagy egy zászló.
Tíz kilométerrel a vége előtt ugyanis Johannes Hosflot Klaebo a francia Adrien Backscheiderrel meglép, 16 másodperccel leszakítva az orosz Gyenyisz Szpicovot. Klaebo sokáig Backscheider mögött bújócskázik, aztán egy pillanatra az élre kerül, de szűk 5 kilométerrel a vége előtt az emelkedőnél visszakapaszkodik Szpicov, s az utolsó kör kezdetére beelőz.
Mellettem egy norvég nő eközben pici kézmelegítő zacskókat ráz, aztán hamar feláll és már a csengőjét rázza nagy lelkesen. Másfél kilométerrel a vége előtt Klaebo ugyanis egy lejtőn elsiklik Szpicov mellett, addig tizedek voltak köztük, aztán fél perc alatt hoz rajta 5 másodpercet. A legvégére 9,4 lesz, a franciák pedig 36,9-del lemaradva lesznek bronzérmesek.
Két norvég drukker örömmámorában egy-egy hosszú rúdon lévő zászlóval ordibálva rohangál körbe, mintha egy külön versenyszám kezdődne, amelyben az a cél, hogy két perc alatt a lelátó minél több szegletét érintsék.
Hatalmas az északiak ünnepe a pályán is, de szinte a norvég zászlóval a kezében célba érkező Klaebo az egyetlen, aki nem terül el a hóban. Korábban a váltások után tényleg úgy nézett ki a célegyenes, mint egy csatatér, a maguk tíz kilométerét befejező emberek sorra dőltek el a fáradtságtól. Hogy honnan tudják az orvosi személyzet tagjai, hogy mindenki rendben van, fogalmam sincs.
Elég a magam baja: mindeközben én is átfagytam – pedig „féltávnál” felhúztam egy második zoknit is –, úgyhogy már futok is a médiacenter felé.
