A Puskás Arénában ma nehéz elképzelni ötvenezer szurkolónál kevesebbet érdeklő eseményt, de az ezer alatti nézőszámon sem érdemes gúnyolódni: 2003. novemberében a magyar–észt (0-1) találkozót 457-en látták az Üllői úton, ahhoz képest több mint kétszeres volt a létszám a Rheinpark Stadionban. Jelentős részük az interneten keresztül vette a belépőjét, a legolcsóbb felnőttjegy is átszámítva tízezer forint feletti összegbe került. A kapott egyoldalas dokumentum legalább színes és minden lényeges információval ellátott. Pár tucatnyi drukker kedvéért kezdés előtt egy órával az egyik pénztárt is megnyitották, így minden érdeklődő bejuthatott.
Csend és pontatlanság Gibraltár ellen
No nem túl hamar: noha a biztonságiak már bő három órával a kezdőrúgás előtt gyülekeztek a sarokban – merthogy a lelátó négy oldalából csupán egyet nyitottak meg a nézőknek –, szigorúan kivárták a 19.45-ös időpontot a beengedés megkezdésével. Így legalább volt idő megfigyelni az ifjúsági csapat edzésének végét a szomszédos, kiváló minőségű műfüves edzőpályán, amelyen vadonatúj labdákkal passzolgattak egymással a fiatalok. Nem tagadom, irigység fogott el a körülmények miatt. A játékot látva már kevésbé,
a támadásvezetésekbe nem ritkán becsúszott hibákért Magyarországon az NB III-ban is hamar kispadra ültetnék a futballistákat.
Aztán a Gibraltár elleni felnőttmérkőzésen is hasonlót éreztem. A hátul passzolgatás egészen jól ment, de amint előre kellett volna juttatni a labdát, az átadás vagy az átvétel rendre pontatlan volt. Pedig a bemelegítésnél még voltak bravúros megmozdulások, a csapattársak is lelkesen tapsoltak meg egy-egy látványos cselt vagy lövést, és leginkább a 18 éves Alessandro Lo Russo bombagóljait. Mondhatnánk: ellenfél nélkül könnyű.
