Lehetetlen küldetés – amikor a japánok kiesnek a komfortzónából

A világ egyik legfejlettebb országának lakói elképesztően képesek viselkedni.

Furcsa dolog az akklimatizáció. Szombat éjszaka hullafáradtan dőltem ágyba, mégis forgolódtam még vagy fél órát. Nem egészen öt óra múlva, reggel az ébresztést megelőzve mégis frissen ébredtem. Irány a konyha! A reggeli kellemes meglepetés hozott. Mások máshol vagy kapnak reggelit, vagy nem, s ha igen, akkor is kiábrándítót, például hideg sült krumplit dobozban a szobaajtó elé. Szerencsém van. Svédasztalos felszolgálás, egészen bő kínálattal.

Falatozás közben a tévére tapadt a szemem. A vidéki életből ellesett pillanatok japán módra. A fővárosi ficsúr meglátogat egy sertéstelepet. Ne ám egy málló vakolatú, téeszhangulatot árasztó, lepattant tanyára tessenek gondolni! A gazda lelkesen üvegpalackból itatja egyesével a disznókat, s azok hálájuk jeléül kedélyesen röfögnek hangeffekt gyanánt. Majd a következő képsor: a gazda büszkén mutatja a disznó pirosló húsát – a következtetés maga a tudatalatti reklám: ez az állatbarát tartás jutalma. (A vágás borzalmas, szívszaggató jelenetétől megóvják a nézőket.) A ficsúr végül jóízűen falatozik a torból. Van még hová fejlődni az unióban...

Lehetetlen kiigazodni a japánokon. A világ egyik legfejlettebb országának lakói elképesztően képesek viselkedni. Akinek az a dolga, hogy útba igazítsa az embereket a buszpályaudvaron, képtelen megjegyezni néhány számot, századszorra is kikeresi például a táblázatból, hogy az uszodához melyik sorszámú járat vezet.

A parkolóba aztán anélkül egy jármű sem hajthat be, hogy valaki ne integetne pirosan fénylő Jedi-karddal. Mintha a sofőr sokadszorra nem tudná, hova is kell behajtani.

A helyszínen nem észlelhető az, amivel az olimpia előtt riogattak: a Covid annyira leterheli az országot, hogy az olimpiára nem jut elég rendőr, katona, orvos, önkéntes. Dehogynem… Többen is vannak a kelleténél, négyen-öten végzik el azt a feladatot, amire egy ember is elég.

Vagy éppenséggel nem végzik el. A vasárnapi úszódöntőkre szerencsés tévedésként két jegyet kaptam. Az egyiket fel akartam ajánlani az egyik magyar kollégának. Időszűkében öt önkéntest kértem meg arra, ugyan vigyék már ki a belépőt az ellenőrzőponthoz. Még a címzett nevét is ráírtam. Ha a tizenegy éves kislányomat bízom meg ezzel, legfeljebb megkérdezi, merre kell menni, de megoldja. Az öt japán pánikba esett, négyen hallani sem akartak a küldetésről. Az ötödik vállalta.

A jegy nem jutott célba…

Folytassam?

Az az ember érzése, Japánban sokan tényleg csak azért dolgoznak, hogy elfoglalják magukat, a robotok különben mindent elvégeznek. Ha kiesnek a komfortzónájukból, akkor lefagynak. Hogy ez a társadalom meddig lesz így működőképes? Bizony aggódhatnak a japánok. Más tőről fakadóan, de ugyanaz fenyegeti őket, mint a nyugati civilizációt: az elöregedés. Meg kellene újulniuk, de az egyszerre modern és butító digitalizáció mintha elszívná ez életerejüket.