Szent István koronája szemben a vörös csillaggal

A történet az 1980-as években egy székelyföldi községben játszódik, ahol a párt mindenhatósága megkérdőjelezhetetlen, ahol a legfőbb ellenség továbbra is a katolikus egyház.

Aki igazán akart, az a romániai kommunista rendszer legsötétebb pillanataiban is tehetett valamit a magyarság megmaradásáért. Látszatra az egyetlen dolog, ami megmaradt, a letűnt „kizsákmányoló, burzsoá” világból. A fő baj nemcsak abban van, hogy az ateista világnézettel szemben áll az egyház – tehát ellenség, elvégre hogyan is tudna nem szemben állni? –, hanem hogy a nacionalista retorikát államvallássá tevő Ceauşescu-rendszer szemében a katolikus egyház lényegében a magyarság egyháza, a nemzeti megmaradás egyik centruma. Ráadásul a békepapi mozgalom sem tudott teret nyerni Márton Áron püspök erélyes rendszerellenes magatartása miatt, ellentétben például Magyarországgal.

A történetben szereplő település élén a párt első titkára állott ebben az időben, aki engedelmeskedett a megye első titkárának, és így tovább felfelé, mígnem a piramis felért Ceauşescuig, a Román Kommunista Párt első titkáráig. Egyszerűen fogalmazva, kis ceauşescuk irányították az országot. Ez a diktatúra. A párt első titkára mellett a faluban a propagandatitkár tisztsége volt még számottevő, aki egyfajta második emberként elsősorban a kultúráért felelt. Egy volt propagandatitkárral készített interjúrészlet következik:

„Először is nem vagyok hívő, de teljesen a katolikus egyház mellett álltam. Nagyon jól voltam az egyházi vezetőkkel. S mindent megbeszéltünk, ami probléma adódott volna velük, egyházi vezetőkkel. Mindig kigondoltuk együtt, mit, hogy csináljunk, hogy a káposzta is megmaradjon s a kecske is jól lakjon. Itt nem épült be az egyház az államba, mint az ortodoxoknál. Egy konkrét esetet mondok, télen történt.

Egy éjszaka küldöttség jött Bukarestből, éppen azon az este villany sem volt a faluban. Három katonai egyenruhás ezredes, egy a kultúráért felelős személy a megyei pártbizottságtól, egy fényképész Csíkszeredából s egy filmes érkezett autóval. Generátort hoztak, beindították, s filmeztek. Én már rég lefeküdtem aludni, mikor megérkeztek. Felköltöttek, mutatták a papírjaikat, hogy honnan jöttek, milyen bajuk van, s kellett menjek velük. Átmentünk a plébániára, felköltöttük az esperes urat, fityulában volt, az a régi hálóköntös, amit ma már csak a filmekben lehet látni. Kijött az is, s odamentünk a hősök emlékművéhez, amit kezdtek fényképezni. Románul beszélgettek és kérdezősködtek, hogy hát ez, s hát az micsodák rajta. Az emlékművön a régi Magyarország térképe volt, s gondoltam, egyet hazudok, mit értik ezek. Mondom a térképre, hogy az a Maros, s a mellékfolyói. S Szent István koronájára is rá kérdeztek, hogy az ott micsoda. Mondom, az a dualista korból való valami. Erre a fényképész azt mondja: »azt illene tudni, hogy Szent István koronája, hát te magyar vagy!« Hallgass az istókját, mondom neki! A fényképészről kiderült közben, hogy egy magyar mérnök. Na, még megszégyelltem magam, hogy félre akarom vezetni ezeket, s ő kijavít. Szerencsére ezt nem hallotta senki, mert csak ketten voltunk ekkor az emlékmű előtt. Az esperes úrral utána hátramentek a temetőbe a többiek, s megnézték a régi katonasírokat.

De a lényeg nem a katonasírok, hanem a Szent István koronája volt. S nekem azt mondták végül: negyvennyolc órát adnak, hogy onnan eltűnjön. Hallotta az esperes is, hogy mit kell csinálni, elkeseredett, de hát nem lehetett mit tenni. A többi motívum maradhat az emlékművön, mondták, de a korona el kell tűnjön onnan. S a másik pap mindezt leste, távolról hallgatózott, én ezt akkor nem tudtam. Még mielőtt meghalt volna, egyszer elmondta, hogy mindent meglesett, s azóta is mennyire tisztel.

No, akkor az esperest ott kellett hagyjam, s a küldöttséggel bementünk a vendéglőbe a központra. Megvacsoráztattam őket, mert éhesek voltak, s azzal elmentek. Én hazajöttem, másnap megírtam a felmondásomat, s a reggeli vonattal elmentem Csíkszeredába. Ott álltam az ajtóban a pártbizottságnál, s mondom a megye első titkárának, hogy hoztam a felmondást. Kérdezték, miért. Mondom, ezek s ezek voltak, negyvennyolc órát adtak, hogy a korona tűnjön el az emlékműről. Mondom, én nem akarok a faluból elköltözni soha az életben, én hozzá nem nyúlok. S meglepett, hogy milyen rendes volt az első titkár, ami román ember létére nagy szó volt ez ügyben. Különben egyetemi tanár volt, Gyulafehérvárról úgy hozták ide. Intett, hogy adjam oda a felmondást. Elvette, összetépte, s bele dobta a kukába. S azt mondja: »menj haza, majd leveszi a koronát, aki feltette oda. Úgyhogy állj meg, mondom, mert nem éppen olyan maszkurák azok az emberek ott fenn néha.« No, jöttem haza, s mondom: esperes úr, ihatunk egy liter bort. Kettőt ittunk meg. Mondom neki, a korona ott marad, vegye le, aki feltette. Kacagtuk. Ezért aztán szoros barátok lettünk.”

A történet tanulsága, hogy ellentétben sok más hellyel, ezen a településen ki tudta játszani úgy-ahogy a rendszert a helyi magyar közösség. A propagandatitkár, aki a saját közösségéből jött, a közösségért érzett felelősségből vállalta az áldozatot, lett jelképesen a rendszer képviselője és egyensúlyozott tíz éven keresztül az államhatalom és a falu ingatag viszonyán, ami konfliktus esetén nagyon könnyen az állam javára dőlhetett volna el. A propaganda titkár könnyebben vállalta volna a konfliktust az állammal, mintsem hogy kitaszítottá váljék. A helyi közösség szervezettsége, a létező kohéziós erő nélkül mindez nem lett volna lehetséges, továbbá a nemzeti jelképek iránt érzett felelősség ténye is fontossággal bír. Az erős történelmi tudat a nemzeti megmaradás egyik záloga volt és lesz, amely ha eltűnik, az a baj, ha a fellegekben jár, az a baj.