Tipa története

A háború során, végig frontharcosként, rengeteg szörnyűséget tapasztalt – ám szörnyűségekről részletesen lehet olvasni rengeteg más forrásban, visszaemlékezésben. Olyan írását választottam tehát e blog meghívottjaként, amely a „vagány” katonaélet egy naposabb epizódját mutatja be.

Ez a nagyapám, vitéz Ghyczy Tihamér (1915 – 2000) története. A családi emlékezet szerint egészen kicsi gyermekkorától pilóta akart lenni. Abban az időben e vágy természetes utat jelentett a hadseregbe. Az álom 1933-ban vált valósággá, amikor felvételt nyert a Ludovika Akadémiára, és a korabeli tisztképző rendszernek megfelelően, a szombathelyi m. kir. Repülő Kiképző Telepvezetőségre osztották be, ez volt tudniillik a titkos Légierő kiképzőalakulatának fedőneve. A kiképzés során, egészen a hadrafoghatóság eléréséig évfolyamelső volt. Hadnaggyá avatása után a tapolcai 3. Bombázó Ezredhez került, akadémiai és kiképzési teljesítménye folytán rögtön az ezredparancsnok segédtisztje lett. 1942-ben, már a Donnál, a 4/1 bombázó század első tisztje, 1943- ban egy Ju.88-as zuhanóbombázó század parancsnoka. 1943 végén az arcvonal mögött találatot kap, ellenséges területen kényszerleszáll, súlyos sebesüléssel visszajut a magyar állásokba. Életmentő műtét céljából Budapestre szállítják. A háború után, hadifogságból hazatérve, baj- és osztályos társaihoz hasonlóan ő is végigjárja a koncepciós perek, a kitelepítés és ellehetetlenítés útját – végül emigrál, s Hollandiában telepszik le. Repülőemlékeit cikkek formájában a kanadai Magyar Szárnyak c. folyóirat közli a nyolcvanas években; visszaemlékezései egészét pedig saját kiadású, Szárnyaló emlékezések című kötetében adja közre 1998-ban. Tizenéves korától szenvedélyes amatőr fényképész lévén, mind cikkei, mind pedig könyve részletesen illusztráltak kortárs felvételekkel, a masinát harci bevetésekre is magával vitte és használta.

A háború során, végig frontharcosként, rengeteg szörnyűséget tapasztalt – ám szörnyűségekről részletesen lehet olvasni rengeteg más forrásban, visszaemlékezésben. Olyan írását választottam tehát e blog meghívottjaként, amely a „vagány” katonaélet egy naposabb epizódját mutatja be. Az írás a Magyar Szárnyak 1980/9 számában jelent meg. A meghívást köszönöm, átadom a szót nagyapámnak:

„Avatásom után, 1937 szeptemberében Tapolcára helyeztek a 3/2. bombázó századhoz (Ju-86), ahol akkor, Fráter Tibor vezetése alatt, az ezredparancsnokság is települt. Vitán Béla százados volt a századparancsnokom. Abban az időben nekünk, tiszteknek, még engedélyezték az ún. víkendrepüléseket. Anyám második férje, dr. Hüttl Tivadar debreceni orvosprofesszor volt, akit szinte második apámnak tekintettem. Május végére estélyt rendeztek a klinikatelepi nagy villában, amelyre három hónapja hites feleségemmel együtt bennünket is meghívtak. Melindát vonattal előreküldtem, magam pedig elkértem az egyik Bücker Bü.131-es nyitott kétüléses repülőgépünket, és szombaton délelőtt átrepültem Debrecenbe. Egy jó férj nem szűnik meg feleségének a házasságkötés után sem udvarolni, így az estély emelkedettebb hangulatában azzal az ígérettel leptem meg Melindát, hogy másnap délután hazarepülök vele Tapolcára. Indulás előtt felhívtam a reptérügyeletes tisztet, megkértem, hogy tolassa ki és motorpróbáztassa le gépemet, fél óra múlva szeretnék indulni.

A kapunál végzett rövid igazoltatás után egyenesen a géphez hajtottunk, az ügyeletes szerelők segítségét szépen megköszöntem, miközben bőrkabátos-fejvédős utasomat besegítettem az első ülésbe. Ugrás a helyemre, s már ott sem vagyunk. Még egy tiszteletkör a klinika felett, egy tapintatos alacsonytámadás a villa kertjében integető családra, aztán irány Tapolca. Még Szolnok vonalát sem érjük el, amikor egy beláthatatlan hosszúságú, koromfekete viharfront kezd bennünket egyre északabbra szorítani. A Dunát már Óbuda felett repüljük át, Esztergomot jobb kéz felől hagyjuk el, de még Tatabányát sem érjük el, amikor látom, hogy a viharfront messze előttünk átcsap a Dunán, és elzárja előlünk a hazarepülés útját. Nincs más lehetőség, Budaörsön kell leszállnunk; visszafordulok. Igen ám, de közben a budai hegyeket is ellepte a sűrű, villámlástól szaggatott fekete massza. Nincs más lehetőség, a kényszerleszállás az egyetlen megoldás, méghozzá minél hamarabb. De hol? Végre Leányvár mellett, egy kerek domb lábánál felfedeztem a kifli alakú községi legelőt. Nincs más mód, kanyarban fogunk leszállni, de előbb két alacsony rárepüléssel félre kell hajtanom a legelésző gulyát. Alighogy kigurulunk, s a gépet szélnek fordítva a motort leállítom, nyakunkba szakad egy olyan istentelen jégeső, hogy közel fél órát kuporgunk a szárnyak alatt. Nincs messze a vasúti megálló és a pesti országút. Toronyiránt a réten, patakon keresztül odacuppogunk, egy autót lestoppolunk, amely Melindát Budapestre viszi.

Hívom telefonon a legközelebbi csendőrörsöt, értesültek a leszállásról, és egy járőr már útban is van. Idősebb törzsőrmester a vezető, akinek figyelmét megpróbálom lekötni színes előadásommal a kényszerleszállás okáról és annak körülményeiről, nem szólván egy szót sem eltűnt utasomról. (Micsoda égbekiáltó naivitás volt azt képzelni, hogy egy tapasztalt magyar csendőr előtt ilyen feltűnő körülmény, mármint egy szép fiatalasszony rövid lejáratú égből pottyanása, titokban maradhat!) – Kérek tőle őrséget a gép mellé, és beszállásolást egy éjszakára.

Másnap reggel a falu fiatalságának legalább 30 tagja várja már gépem körül a számukra nem mindennapos eseményt, egy repülőgép felszállását legelőjükről. Az intelligens csendőr tizedest beültetem a pilótaülésbe, tennivalóját gondosan elmagyarázom, a fiatalság közül vagy tizenkettővel a gépet jó alaposan lefogatom és a légcsavarral a motort magam rántom be – ezt másra bízni nem merem. Otthon Béla bácsi egy kis fejcsóválással ugyan, de jóindulatú elnézéssel fogad, másnap reggel azonban kitör a balhé: – Te mi a fenét csináltál? Ezredkihallgatásra vagy rendelve! – kérdi és közli Béla bácsi. Történetemet hallván nem sok jót jósol nekem a közeljövőre. Az ezredkihallgatás katonás rövidséggel zajlik: Fráter Tibor elibém lép, én jelentkezem, s ő:

- Hadnagy úr vasárnap délután az időjárási viszonyok miatt Leányvár község mellett kényszerleszállt?

– Igenis.

- Hadnagy úrnak egy női utasa is volt?

- Igenis.

– Ki volt a hölgy?

– A feleségem.

- Hadnagy urat harminc nap szobafogsággal fenyítem, a fenyítés helye a repülőtér őrépületének hátsó vendégszobája, a fenyítés kezdete ma déli 14 órakor. Végeztem!

Azt, hogy tudatosan gyors intézkedésével milyen jót tett velem, már másnap megtudom, amikor is egy hadbíró százados érkezik Budapestről, a légierő-parancsnokságról, hogy engem kihallgasson, és azzal a csendes utasítással, hogy a hadbírói eljárás végén engem más fegyvernemhez való áthelyezésre ítéljen. Egyazon vétségért csak egy fenyítést lehet kiszabni, ezért sietett Fráter Tibor engem fenyítve megmenteni, s ezért távozott dolgavégezetlenül a hadbíró százados.„