Csodával határos módon élte túl a vérengzést + Videó

Kamarás Mihály atya az utolsó, aki az 1944-es délvidéki vérengzés idején szemtanúja volt rendtársai szenvedéseinek és halálának. A szerzetes rubinmiséje előtt nyilatkozott az MNO-nak.

A jugoszláv partizánok magyarság ellen elkövetett népirtása XX. századi történelmünk egyik legnagyobb tragédiája. A jugoszláv partizánok közellenségként tekintettek a horvát, német és a magyar lakosságra. Közel 40 ezer magyar esett áldozatul Tito katonáinak, ahogy a ferences szerzetes írta naplójában, maga a magyarság volt a bűn. Mihály atya fiatal szerzetesként ott volt a több száz fős menetelő csoportok egyikében. Rendtársaival éjjelente a kazamatákban gyóntatta a magyarokat, akik közül sokan már nem élhették meg a hajnalt. A fiatal szerzetes lénye a föld alatti tereket ugyanúgy megtöltötte hittel, ahogy rubinmiséjén vasárnap, a Margit körúti ferences templomot. 70 évvel ezelőtt, 1942. június 21-én, Gyöngyösön szentelték pappá, ami után nem sokkal a visszacsatolt Újvidékre került.

 

Mindenütt Isten kezében

A 94 esztendős atya szerint az 1942 januári – magyar katonák által elkövetett – tragikus események, az újvidéki hideg napok miatt sokan tartottak a szerbek bosszújától. 1944 október elején az utolsó honvéd is elhagyta a települést. Mihály atyáékban azonban fel sem merült a menekülés ötlete. „Itt volt a templomunk, ide helyeztek minket, aki akart, még idejében elmehetett. Minek és hová mentem volna? Mindenütt Isten kezében vagyok! – mondta Mihály atya. – Ezekben az októberi napokban zsúfolásig megtelt a templom, hívek ezrei számítottak a papok jelenlétére. Azt hiszem, ezt nem lehet másnak mondani, mint az Isten kegyelmi működésének” – vélekedik a szerzetes. „Tito partizánjai október 23-án értek Újvidékre, a ferences első emléke a riasztás volt: jönnek a szerbek és készüljünk föl. Hát, hogy lehetett volna felkészülni? Egyszerűen körülállták a házakat, majd értesítettek bennünket, hogy háború lévén, mi is fogságba kerültünk, mint magyar ferences szerzetesek” – emlékezett Kamarás Mihály. 

Sic debuit esse – így kell ennek történnie

A partizánok kegyetlenkedései a nőket is utolérték, a lakosokat az utcára terelték, s már az első nap megkezdődött a férfi lakosság összegyűjtése. A fiatal pap a fogság gyilkos napjaiban naplót vezetett, október 29-én talán az egyik legmegrázóbb történetet jegyezte le a kis füzetbe:

Hírek jönnek, hogy az öreg ferences papot nagyon megverték! Agyonverték. Más hírek szerint megnyúzták, úgy ölték meg, mert székelyeket telepített dobrovoljác házakba. Nem tudunk beletörődni Krizosztom elvesztésébe. Pedig maga vállalta sorsát.

Kamarás Mihály kameráink előtt beszélt a jugoszláv partizánok kegyetlenkedéseiről s a rendtársai vértanúságáról:

 

Remény és reménytelenség

A ferences vértanúkhoz hasonlóan ezreket gyilkoltak meg a szerb partizánok. Mihály atya szerint mindig attól függött a szerbek magatartása, hogy milyen hírek jöttek a harcokról. „Az őrök, a rendi ruhának köszönhetően, kegyetlenül bántak a papokkal. Egészen más lelkiállapotba kerültem, tisztában voltam vele, hogy bármelyik percben meghalhatok, de arra nem gondoltam, hogy a következő ütéstől fogok elesni” – emlékezett a szerzetes. Naplója egy különleges történeti forrás, a szenvedés napjaiban azonban nem az utókornak íródott. Az idős ferences úgy gondolja, az az ember, aki átél egy hasonló traumát, nem gondolkodik azon, hogy éppen hol van és mit csinálnak vele. Egy ilyen esetben nemcsak fizikailag, hanem pszichésen is fogolynak számít az ember.

1944. november 12. Betegek és öregek mehetnek haza. Vasárnap reggel, amikor indulnak, én is loholok utánuk, de az én őröm visszatart: – Neked itt kell maradnod. Néhány nap múlva tudjuk meg, nem hazafelé mentek, hanem a Dunába kergették őket: leroskadok az Isten érthetetlen intézkedései alatt. Akaratom ellenére is akarja, hogy éljek.

Rubinmisés szemtanú

Mihály atya csodával határos módon túlélte a partizánok kegyetlenkedéseit. Vallja, a vértanúságot szenvedett rendtársai, mint bajtársai, a szenvedések során váltak igazán a testvéreivé. Értelmét nem lehet látni ezeknek a borzalmaknak, szörnyűségeknek. A délvidéki tragédia szemtanúja szerint a magyarság nagy áldozatot hozott a második világháború végnapjaiban. „Az emberiség történelme borzasztóan gyors történelem. Minden mozog, minden változik. Ha néhányan bátorítást, erősítést nyertek a példámból, akkor már megérte.”

 

Vasárnap a zsúfolásig megtelt Margit körúti templomban százak tiszteleghettek a rubinmisés ferences előtt. Ő mégis szerény. Megjegyezi, irigyli Keresztes Krizosztomot és Kovács Kristófot, neki is ott lenne a helye a 7 ferences vértanú között. „Még egy puskatuscsapás, és én is vértanú vagyok” – mondta Mihály atya. – Azt hiszem, a rólam szóló véleményt vagy ítéletet másoknak kell kimondania. Ott maradtam a zászló mellett, de nem voltam hős. Valahogy restelltem volna menekülni. Ha kell áldozatot hozni, hát ki hozzon más, mint az egyedülálló pap személy, akinek tulajdonképpen az a hivatása, hogy mindig maradjon a híveivel” – zárta gondolatait Kamarás Mihály.