Annak idején az iskolapadban történelemórán örömmel vizsgáltam az atlaszban a Magyar Királyság térképét. Kilószámra láttam magam előtt azt a sok aranyat és ezüstöt, amelyet a Kárpátok gyomrából kibányásztak. Persze fogalmam sem volt arról, hogy a kitermelt rögökből végül hogyan lesz aranypénz vagy ezüstékszer, mindenesetre izgalmas gyermeki víziók voltak.
A fennmaradt emlékek szerint sokszor nemcsak a kitermelés volt életveszélyes feladat, de még a bányarém vagy a bergmanli is hátráltathatta a bányászokat. A törpealakban ábrázolt lény azonban sokszor kegyes volt, és szerencsével segítette a hegy gyomrában munkálkodókat.
A hiedelmeken túl persze ez életveszélyes munkának számított a középkorban, de még napjainkban is előfordul egy-egy bányakatasztrófa. A magyar bányásztársadalom hagyományosan szeptember első hétvégéjén tartja a bányásznapot. A II. világháború előtt vidékenként eltérő időpontban rendezték meg az ünnepséget egészen 1951-ig, amikor törvénybe iktatták a megemlékezést.
A tatabányai bányászat rendkívül sanyarú viszonyai, az 1950-es nagy bányaszerencsétlenség és az ezek miatti elégedetlenség késztette a politikát a bányászok helyzetének javítására, erkölcsi és anyagi elismerésére. Ennek egyik eszköze volt a bányásznap törvénybe iktatása, melyet az 1919-ben eldördült tatabányai csendőrsortűzhöz, annak áldozataihoz kötötték.
Korabeli magyar híradások számos tragikus vagy éppen örömteli eseményről számolnak be a XX. századi magyar bányászat történetéről. Persze ezekből maga Rákosi Mátyás sem maradhatott ki, Tatabányán még egy aknát is elneveztek róla. A tudósításokból kiderül, hogy igenis szem előtt tartották a bányászok ügyeit, problémáit. Mátraszelén például 1948-ban a munkások gyermekeinek még egy bányászóvodát is létrehoztak.
A tudósításokból nem hiányozhat a szovjetek szerepe, no meg a magyar dolgozók családi tűzhelyét tápláló brikett sem.
Jó szerencsét!
