A Szent Korona titkai és koronázási kincsek nyomában

Az MTA Lendület Programja keretében a Pálffy Géza történész által irányított Szent Korona Kutatócsoport egy rendkívül izgalmas munkának állt neki.

Pálffy Géza, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet témacsoport-vezetője úgy véli, annak ellenére, hogy a Szent Korona a magyar társadalom körében rendkívül népszerű témának számít, történetét teljességében mégsem ismerjük. Szerinte az Osztrák–Magyar Monarchia bukása óta e témát jelentős mértékben mellőzték, egyes időszakokban pedig tabunak számított.

– Amikor 1978-ban Amerikából hazatért a Szent Korona, akkor ez a helyzet szerencsére kicsit változott. Ám valójában a kutatások több évtizedes hiányával magyarázható, hogy a XIX. század meghatározó feldolgozásai óta a korona újabb kori históriájának és a magyar uralkodók koronázásának feltárása nem történt meg.

A következő öt évben mindezt pótolhatja majd a 14 fős Szent Korona Kutatócsoport. Pálffy az MNO-nak úgy fogalmazott, egy interdiszciplináris, magyarokból és külföldiekből álló csapat szisztematikusan tárhatja fel mind a Szent Korona, mind a koronázások 1526 és 1916 közötti históriáját. A vizsgált időszakban Székesfehérvár, Sopron, Buda és Budapest mellett Pozsony volt a leggyakoribb koronázóváros, ezért szoros együttműködésben állnak szlovák szakemberekkel, valamint osztrák, cseh és német kutatókkal, így a Fraknón dolgozó kollégákkal is.

– Azért vizsgálunk ilyen nagy időintervallumot, hogy megismerhessük a koronázásoknak úgymond a szinuszgörbéjét. Melyik koronázás volt meghatározóbb, melyik milyen szempontból volt jelentős vagy éppen különleges – mondta Pálffy Géza.

A XVI. század közepén, amikor a török hódítások miatt az ország területe fogyott, a magyar politikai elit valamilyen módon szerette volna ellensúlyozni ezt. A kutatócsoport vezetője szerint mivel a korban a címerek szerepe egyre erősödött, ezért a zászlókra kerülő címerekkel legalább szimbolikusan ellensúlyozni tudták az ország tényleges területveszteségeit. A magyar királyi címsorban szereplő országoknak ezért teremtették meg a címeres koronázási országzászlóit. A lobogókat minden koronázásra újra és újra legyártották az első pozsonyi koronázástól, 1563-tól egészen az utolsóig, 1916-ig.

– Mindez azt jelképezte, hogy a Magyar Királyság nemcsak Közép-Európa egyik legfontosabb országa volt, hanem a Magyar Korona és a hozzá tartozó országok (Dalmácia, Horvátország stb.) a késő középkorban egyfajta különleges magyar birodalmat is alkotnak. Ezt a magyar birodalmi vagy legalábbis középhatalmi tudatot a XVI. századtól kezdve a koronázási zászlókkal is ápolták – magyarázta Pálffy Géza.

Nem véletlen tehát, hogy Esterházy Miklós megőrizte a II. Ferdinánd pozsonyi koronázásán, 1618-ban általa vitt országzászlót. A nem sokkal korábban bárói címet szerzett főúr ezzel úgymond jelezte: vele mint a magyarországi politika új üstökösével kell számolni. A koronázás másnapján Esterházyt már magyar királyi udvarmesterré, azaz országos főméltósággá nevezték ki, 7-8 év alatt pedig minden fontos tisztséget és címet megszerzett. Később fia, László is követte őt, IV. Ferdinánd 1647. évi pozsonyi ceremóniáján ugyanis ő vitte a horvát zászlót, s ezt is megőrizték Fraknó várában.

Pálffy Géza kiemelte, a főurak a koronázási szertartásokon használt egyes tárgyakat magukkal vihették. Az, hogy Esterházy Miklós halálakor kincstárának leltárába vették a magyar országzászlót, bizonyítja, mennyire fontosak lehettek a hasonló relikviák az arisztokraták számára. A történész elmondta, egy bécsi aukción a Magyar Nemzeti Múzeumnak sikerült megszereznie azt az udvarmesteri pálcát, amelyet az első budai koronázáson, 1792-ben Pálffy Károly Jeromos udvarmester vitt a menetben. A tárgyat a Pálffy család őrizte meg. Ez az első ilyen pálca, amely most előkerült, korábban csupán XVII. századi metszetekről volt ismert.

A koronázásokról készült spanyol, velencei és pápai nunciusi követi jelentések is különleges források, azonban ez ideig a történettudomány ezeket sem dolgozta fel. Pálffy úgy véli, ennek köszönhetően több forrás kerülhet majd elő Európa levéltáraiból is. Hasonlóan izgalmas feladatnak tűnik a Szent Korona mindenkori tartózkodási helyének megállapítása. A koronát különböző korszakokban többször elásták, de arra is volt példa, hogy háborúk alatt menekítették vagy elrabolták. Az így készülő itinerárium a Szent Korona történetének fehér foltjait is feltárhatja.

A kutatómunka sokrétű, ezért is fontos, hogy a csoportban több tudományág képviselője vegyen részt: történészek, művészettörténészek, muzeológusok, régészek, pénztörténészek vagy éppen címerkutatók és filológusok. Pálffy Géza kijelentette, a magyar tudományosságnak alapvető kötelessége, hogy a jelentős állami támogatás segítségével, összefogással a következő években ezt a projektet megvalósítsák.

Különleges élmény lehet a történésznek egy forrás alapján azonosítania valamelyik koronázáson használt, addig ismeretlen tárgyat. Izgalmas és a magyar lakosság történeti tudata szempontjából jövőbe tekintő munka az, amelyet Pálffy Géza és a kollégái végeznek. A történész az MNO kérdésére elmondta, már gyerekként lenyűgözte a Szent Korona. A televízióban végignézte, amikor 1978-ban, 33 év után hazatért relikviánk az Egyesült Államokból, de iskolásként többször meg is tekintette azt a Nemzeti Múzeumban. Kutatóként a bajorországi állami levéltárból előkerült 1527. évi koronázási lakoma ülésrendje keltette fel a téma iránt az érdeklődését.

– A szakirodalom szinte semmit nem tudott erről, pedig kiderült, az egy fontos szimbolikus, politikai-hatalmi reprezentációs esemény volt. Ennek kutatása során rengeteg új forrás került a kezembe, amelyek arra késztettek, hogy tovább folytassam ezt a munkát. A szerencse vagy a jó Isten nemcsak az uralkodóknak adott támogatást, hanem a Lendület Projekt keretében most a magyar történettudománynak is – véli Pálffy Géza.

Az MTA doktora szerint a korabeli magyar lakosság számára, különösen a politikai elit számára a koronázás gyakran egyfajta újjászületést vagy legalábbis új korszak kezdetét jelentette. Pálffy  elmondta, a koronázás valójában minden egyes alkalommal országos ünnepnek számított. IV. Károly koronázása úgymond a több mint 900 éves magyar állam ünnepe volt.

– Az államiság, a nemzet, a politika és az egész ország a koronázások alkalmával összekapcsolódott. Ha csak arra gondolok, hogy a koronázási domb földjét a történeti Magyarország különböző vármegyéiből hordták össze, már-már hátborzongatóan jelzi, hogy mit jelentett a mindenkori résztvevőknek a történeti Magyarország, mit éreztek magyar államiságnak – magyarázta Pálffy Géza.

– A visszajelzésekből azt látom, hogy nemcsak a történésznek okoz örömet az új kincsek felfedezése és megismerése, hanem a magyar állampolgároknak is – mondta Pálffy.

Az MTA doktora fontosnak tartja, hogy megismerjük a Szent Korona valós történetét. Szerinte ez nemcsak a tudomány számára, hanem a társadalom számára is alapvető jelentőségű, ezért is szeretné, hogy kutatási eredményeikkel hozzájárulhassanak az utolsó királykoronázás centenáriumára, a Magyar Nemzeti Múzeumba tervezett kiállítás megrendezéséhez. Ugyanakkor hangsúlyozta, jó lenne, ha eredményeik a tankönyvekbe is bekerülhetnének, a fraknói magyar országzászló pedig másolatban helyet foglalhatna a magyar történelmi zászlók sorában.