A háború utolsó hónapjaiban több mint 500 ezer magyar katona, s ezen felül még a német parancsnokságok által felügyelt 70 ezer levente tartózkodott szétszórtan az osztrák, német, cseh-morva, lengyel, dán és holland területen.
Szabó Péter, a kötet társszerzője szerint a magyar királyi honvédség két front közé szorult kötelékei céltudatosan igyekeztek minél nyugatabbra kerülni, s magukat az angolszász csapatoknak megadni. A korábbi időszakokban a szörnyűségeiről elhíresült szovjet-orosz hadifogságtól való félelem, az ezzel kapcsolatos rémhírek, a német-magyar hadvezetés propagandája és a szövetséges repülőgépekről leszórt röpcédulák reményt keltő ígéretei mind-mind erre késztették a magyarokat. A történész elmondta, a honvédség kb. 300 ezer főnyi állománya került az angolszász erők fogságába, s a fennmaradó 280 ezres kontingense vethetett számot a hadifogság hosszabb, de nem egyértelműen embertelenebb és kegyetlenebb változatával, a szovjettel.
– A nyugati hadifogságban sínylődő magyar katonákkal szembeni bánásmód meglehetősen változó volt. Ha sorrendet kellene állítani ennek érzékeltetésére, akkor legjobban elviselhető az angol, a legkevésbé a francia, illetve franciaországi, az amerikai pedig felemás volt – magyarázza a történész.
A németországi területeken a vártnál jóval nagyobb tömegű német és részben magyar hadifoglyok számára hozták létre a fedett elhelyezést nem biztosító, átmeneti táborokat. A szélsőséges időjárási körülményeknek kitéve kellett kialakítaniuk a foglyoknak szálláshelyeiket, melyek többnyire földbe ásott gödrök voltak. A foglyok általában minimális ellátásban, az amerikai katonai egységcsomagok (levespor, kétszersült, konzerv, keksz, cigaretta, csokoládé, sajt stb.) alkalmankénti kiosztásában részesültek, s akadozott a vízellátásuk is.
Harry A. Downard és Warren G. Harding 1945. április 29-én, a német Freyung városában készítették azokat a páratlan felvételek, amelyeken nagyapám bátyjához hasonló korú fogságba esett leventéket faggatnak az amerikai tisztek. A két fiú a kőszegi honvéd reáliskola tanulója lehetett. A felvételeken elsőként a 14 éves fiú szólal meg bátran németül. A 12 esztendős kisfiú már nehezebben beszéli a nyelvet, de végül sikerül megértetnie magát az amerikaiakkal. Igazából belegondoltam abba, hogy egy ilyen helyzetben ezek a gyerekek mekkora bátorsággal álltak ki magukért.
Szabó Péter úgy véli, a németországival szemben az osztrák területen többnyire nem jelentett nehézséget az amerikai hadifogság elviselése. Az Enns folyótól nyugatra kijelölt szálláskörletekben a békeviszonyokhoz hasonlóan a magyar katonák beszállásoltak, s rendszeres napirendszerű foglalkozásokat folytattak. Ezen az 1945 májusában forgatott a linzi felvételen vitéz Kassai Farkas László altábornagy válaszol egy amerikai tiszt kérdéseire. A párbeszéd véresen komoly, az altábornagy közel 10 ezer magyarért volt felelős. A felvétel mégsem feszült hangulatú, talán ennek a jele az is, hogy a tolmács, illetve a két tiszt is cigarettázik a beszélgetés közben.
Az osztrák területen berendezkedett amerikai csapatok kezdetben még rendfenntartó feladatok ellátásával is megbíztak egyes magyar csapattesteket. Ahogy Szabó Péter megjegyezte, főként a zárt egységben maradt 1. huszárhadosztály alakulatai hajtottak végre ilyen feladatokat. Megbízásuk teljesítéséhez korlátozott mértékben visszakaphatták fegyvereiket, s gépkocsijaik amerikai rendszámot és üzemanyagot kaptak. A történész az altheimi tábort megemlítve kijelentette, természetesen Ausztriában is előfordultak a németországihoz hasonló körülmények, amelyeknél csak a franciaországi számított ridegebbnek.
A francia területeken, a szerző elmondása szerint, közel 30-35 ezer magyar hadifogolynak kellett elviselnie a legembertelenebb, legkegyetlenebb és legmegalázóbb viszonyokat. A kutató hangsúlyozta, a francia hatóságok eleinte nem tettek, s nem is akartak különbséget tenni a német és a magyar hadifoglyok között.
– A franciaországi táborok vezetőségének – ahogy a francia állampolgárok zömének – szinte semmi, vagy teljesen hamis ismereteik voltak Magyarországról. Arról pedig egyáltalán nem hallottak, hogy 1941 és 1944 között mintegy 1000-1200 német hadifogságból megszökött francia katona talált hosszabb-rövidebb menedéket magyar földön, s élvezte a lakosság és a hatóságok segítőkészségét. A francia őrszemélyzet gyakori ütlegelései, belövöldözései a táborban nem egy szerencsétlen fogoly életébe került. Az algériai és marokkói arab őrök durvasága közismert volt. Az egyes francia felügyeletű táborokat megtekintő magyar egyházi missziók képviselői a foglyok általuk történő kifosztása mellett, a tengerparti Dieppe lágerében őrzött 14 és 16 éves magyar leventék éjszakánkénti megerőszakolásairól is említést tettek korabeli jelentéseikben – magyarázza Szabó Péter.
– A kötetünk adatbázisát szerzőtársammal, Bús Jánossal elsősorban nem a fellelt magyar katona-, vagy hadifogolysírok feliratai alapján, hanem mindenképpen a hiteles írásos dokumentumok által igyekeztünk összeállítani. Számos magyar érintettségű nyugat-európai katonatemetőt kerestünk fel. Egykori honfitársaink sírjairól és emlékműveiről több felvételt is készítettünk – meséli a szerző.
A rendelkezésre álló magyar és német dokumentumok és adatbázisok alapján 5848 magyar honvédről és leventéről ismeretes, hogy valamelyik nyugat-európai hadifogolytáborban halt meg. A kutatóknak többnyire sikerült felderíteni a magyarok nyughelyeit is. Legtöbbjüket, 575 főt a Bajorország délkeleti részén található Pocking városának gyűjtőtemetőjében helyezték örök nyugalomra. Az áldozatos kutatómunkának nemcsak maga a kötet a gyümölcse. A történész elmondta, számos olyan esetről tudnak, hogy a rokonok, családtagok az általuk összeállított dokumentum-emlékkötetekből értesültek szeretteik pontos nyughelyeiről. Szabó Péter reményét fejezte ki abban, hogy a most megjelent harmadik kötetben közzétett adatok is segítségére szolgálnak majd a katonák eltemetési helyeit Nyugat-Európában feltételező hozzátartozóknak.
