Jelasicsot is közös múltunkba kell kódolni

Két nemzet, egy kód: a közös történelem nem elválaszt, hanem összeköt – vallja Katona Csaba történész.

– Ha már szóba került 1848–49, napjainkban is vitatott személyiségnek számít Josip Jelacic, azaz Jelasics, gondoljunk csak a korabeli röplapokra vagy gúnyrajzokra. Az országot megtámadó bánnal mit tud ma kezdeni a történettudomány?
– Ami őt illeti, ez megint jellemző példája annak, hogy egy személyiséget egyetlen cselekedete alapján ítélünk meg. Ráadásul a bán alakjának megítélését döntően befolyásolta nemzedékeken át Petőfi Sándor verse is. Mint minden történeti szereplőt, úgy Jelasicsot is ideje kiragadni mind a heroizáló, mind a diabolizáló nemzeti történeti narratíva erőtéréből. A nemzeti kánonba ágyazott alakot viszonyítási ponttá alakító, annak mindent alárendelő, ekként történelmietlen megközelítés helyett a bán szándékait és cselekedeteit a maga korának viszonyai között kell értelmezni. Leegyszerűsítő az a megközelítés, hogy egész életművét, tevékenységét annak alapján ítéljük meg, hogy 1848-ban fegyverrel fordult Magyarország ellen, ami innen nézve természetesen indulatokat keltett, ám ha csak erre fókuszálunk, akkor beérjük egy végtelenül leegyszerűsített magyarázattal. Hadd idézzem analóg példaként Demmel József kollégám Ludovít Stúrról megfogalmazott gondolatait: „Kétségtelen, hogy közjogi értelemben Stúr hazaárulást követett el 1848-ban, de soha nem értjük meg, hogy miért tette ezt, ha csupán a diabolizálás eszközével élünk.” A történész feladata, hogy megértse, mik voltak Jelasics mozgatórugói, ezt azonban nem érthetjük meg, csak élete egészének, kora viszonyainak ismeretében.

– Milyen pozitív példákat említene meg a két nemzet együttélésének, közös történelmének kapcsán?
– Sokaknak a horvát-magyar viszony kapcsán 1848–49 jelenti az igazodási pontot, ami nem segíti a pozitív megítélést. Ez jó példa arra, hogy egy bonyolult, hosszú távú viszony esetében mennyire szerencsétlen kiragadni egy-egy részletet, és megkísérelni azzal jellemezni az egészet. Gondoljunk olyanokra, mint a mindkét nemzet hőseként számon tartott Zrínyi Miklós. Hogy újabb kori példával éljek: ma már nagyjából egységes annak megítélése, hogy a horvát nemzetgazdaság növekedő pályára állt 1868 után, az úgynevezett horvát kiegyezést követően. Ez a szakmai konszenzus korábban nehezen volt elképzelhető. A mérföldkőnek számító 1868-at horvát oldalon szinte egységesen negatív megítélés jellemezte korábban, míg a magyar oldalon nem.

– A konferencia csupán a történészeknek szól, vagy például a magyar fiatalságot is meg kívánják szólítani?
– A 21. század nyitott Európájában le kell számolni azzal a téves gondolattal, hogy a történettudomány elzárkózhat az elefántcsonttoronyba. Minden szakmának bizonyítania illik úgynevezett társadalmi hasznosságát is, nem maradhatnak eredményei a szűk szakmai kereteken belül. Ekképp nagyon fontosnak tartjuk megszólítani a társadalom minden rétegét, különösen az alapvetően mindenre fogékony fiatalabb nemzedéket. Ez azért is fontos küldetés, mert őket kevésbé befolyásolják a korábbi évtizedek politikával fertőzött, nemegyszer hamis és leegyszerűsítő axiómái.

– Egy ilyen konferencia mennyiben rejtheti magában a két nemzet szorosabb együttműködésének lehetőségét?
– Teljes mértékig. Mindkét nemzet fontosnak és meghatározónak érzi történelmét, építkezik múltjából. A közös történelem nem elválaszt, hanem összeköt. Jelen esetben ezer évről van szó: ez szilárd alapja lehet a további – minden téren érvényesülő – együtt gondolkodásnak és együttműködésnek. Aligha véletlen, hogy épp idén januárjában nyílt meg a Zágrábi Magyar Intézet, amelyet nagy örömünkre kollégánk, Sokcsevits Dénes, a jelen konferencia egyik főszervezője vezet igazgatóként.