A magyar huszár, aki megmentette Lengyelországot

Lengyelországban hősként tisztelik, mi alig ismerjük – van mit bepótolnunk a „nagy háború” katonáiról.

Muhr Albert szerint nagyapjának az életét jelentette a huszárezred, amely a limanovai csatával beírta magát a történelembe. Úgy tartja, s ezt a kutatások is alátámasztják, az őse által vezetett ütközet döntő fontosságú volt.

– Az oroszok ezt a limanovai részt nagyon erősen támadták, és bizonyos részüket el is foglalták. Hogyha sikerül az oroszoknak áttörni ezt a frontvonalat, akkor egész Krakkóig eljutottak volna, s Kis-Lengyelország lehet, ma is Oroszországhoz tartozna. Nagyapám teljes mértékben saját felelősségére vállalta, hogy mit is kell cselekedni, máskülönben elveszik az egész hadszíntér. Ez egy olyan huszárroham volt, amit gyalogosan végeztek a huszárok, lóról szállva pedig nem voltak gyalogsági fegyverrel felfegyverkezve sem. A korabeli festményeken is úgy van ábrázolva, hogy karddal vagy pisztollyal a kezében ő vezeti rohamra lóról szállva a huszárokat – meséli a huszárparancsnok unokája.

A beszélgetés közben kiderült, hogy a család a II. világháború idején is hősöket adott honvédeink sorába – róluk később beszélünk –, de maga e tény kapcsán felmerült a kérdés, az unoka, akinek a híressé vált Muhr-vér csörgedezik az ereiben, miként döntött volna nagyapja helyében.

– A katonaságról csak annyit, hogy én nem voltam katona. Azon voltam, hogy ne kelljen az előző rendszernek a katonaságában részt vennem, és ez sikerült is. A sport révén, gondolom, nagyapámhoz hasonlóan cselekedtem volna. A Ferencvárosban jégkorongoztam, ez egy elég gyors játék, és pillanatok alatt dönteni kellett, hogy mit választok, hogy oldom meg az adott feladatot. Hogyha én is olyan kiképzést kaptam volna, mint ő, biztos, hogy felismerem a helyes döntést. Nálunk az ellenfelet kellett legyőzni, náluk meg az ellenséget – magyarázza Muhr Albert. 

A hátország, ahogy a szerető feleség is, elsőként december 14-én olvashatott a hőstettről, a magyar újságok címlapon közölték a haditettet, amit évtizedeken át méltó módon megünnepeltek. Hősi halála után Ferenc Józseftől megkapta a Lipót-rend lovagkeresztjét és a nemességet, s utólag a tiszti arany vitézségi érmet adományozták részére. Utódai felvehették a „limanovai” előnevet is, s nap mint nap leróhatták kegyeletüket a Sopronban állíttatott díszes, a csatát ábrázoló Nádasdy-emlékmű előtt. A Muhr-családnak szívfájdalma, hogy ezt a „kiérdemelt koronát” az 50-es években egyik napról a másikra ismeretlenek lerombolták.

A diktatúra éveiben az első, ahogy a második világháború hőseiről sem lehetett beszélni. Ők mégis minden esztendőben december 11-én a ferencesek templomában megemlékeztek a férjről, az édesapáról s a nagyapáról. A családi relikviák egyik legféltettebb darabja a Muhr Albert édesapja által féltve őrzött töredék huszárfej a soproni domborműből. Ottmár fia ezt olyannyira titokban őrizte, hogy csak halála után derült fény az elrejtett limanovai mementóról. Az unoka ezt a soproni huszármúzeumnak ajánlotta fel, Muhr Ottmár személyes tárgyainak egy részét pedig Sárváron állították ki.

Muhr Ottmárt nemcsak a korabeli társadalom emelte piedesztálra, a családi legendák szerint hőstettét jól megjegyezték a Szovjetunióban is. A II. világháború idején Ottmár két fiát behívták, Albert 1941-ben hősi halált halt, öccse, Győző pedig a keleti fronton fogságba esett. A táborban raboskodó Muhr-fiút egy alkalommal magához hívatta egy politikai tiszt, s rákérdezett: „Maga annak a Muhrnak a fia, aki?” Győző büszkén vágta rá a választ: „Igen, az édesapám Muhr Ottmár.” Az orosz erre felállt, kezet rázott vele, s gratulált neki azzal a mondattal, hogy „az ön apja egy hős volt”. A Muhr-fiú ezután átkerült egy másik táborba, ahol – ahogy Muhr Albert meséli – történetesen Rákosi Mátyás osztotta az észt a tiszteknek, Győző nem sokkal ezután hazatérhetett.

Ahogy az unoka fogalmaz, nemcsak nagybátyját mentette meg a huszárparancsnok, hanem őt is. 2006-ban Amerikába utazott egy barátjához, de a kirándulás helyett a csípőbántalmai miatt kórházban kötött ki. A vizsgálatok során a család hőse és a huszárság is szóba került, a szakorvos pedig érdeklődéssel hallgatta a történeteket. A szimpatikus orvos ingyenesen megvizsgálta őt, s a műtétet is vállalták, Albertnek „csak” a kórházi kezelést kellett volna fizetnie, ez azonban olyan magas volt, hogy nem vállalta a beavatkozást, s hazautazott.

Nem sokkal ezután a budapesti lakásán csörgött a telefon. Az orvos hívta őt, azt mondta neki, ha ad egy interjút a helyi lapnak, a kórház magára vállalja a műtét és a kórházi ellátás teljes költségét. Így született meg az amerikai újságban a „címlapsztori” a válogatott jégkorongozóról és hős nagyapjáról.

Muhr Albert büszkén meséli, mekkora kultusza van ma is nagyapjának és a huszároknak Lengyelországban. Kiemelte, hogy a fiatalok azok, akik éltetik ezt a hagyományt közel száz esztendeje. A kilencvenedik évfordulón színházi estet és rajzversenyt is rendeztek emlékükre. Az unoka bízik benne, hogy a centenárium nyújtotta alkalmat itthon is megragadják és a történelemórákon elhangzik majd nagyapja neve is.

Ha családja hasonló történetekkel rendelkezik, írjon nekünk: [email protected]

Szinte minden család büszkélkedhet olyan felmenővel, aki részt vett az első világégés harcaiban. Míg azonban Angliában ma is rendkívüli tisztelet övezi e kor hőseit, történeteikről filmsorozatok, nagyszabású mozifilmek születnek, addig itthon sajnos jóval kisebb a mozgástér. Holott hőseink egy fikarcnyival sem tettek le kevesebbet az asztalra a példaként felhozott angol katonáknál. Ezért is tartom nagyon fontos és követendő útnak azt, amit a HM háborús kegyeleti és társadalmi kapcsolatokért felelős főosztálya vagy éppen a Nagy Háború blog képvisel. Újabb üde színfolt, hogy a századik évfordulóval számos pályázatot is kiírtak.