Petőfit a hátsó bejáraton engedték a tömeg elé

Egy portás a forradalomban – kutatómunkánk során az 1848-as események egy ismeretlen részletére bukkantunk.

Petőfi Sándor délben, miután magához vette a 12 Pontnak és forradalmi költeményének egy-egy frissen nyomtatott példányát, valószínűleg hazasietett a mai Dohány utca 16-18. szám alatti, később lebontott Schiller-házba feleségéhez, aki a jeles napon egyebek közt piros-fehér-zöld főkötőjének varrásával volt elfoglalva. Az ebédidő után Petőfi elindult a múzeumhoz, de mire barátaival odaért, már tele volt a tér, olyannyira, hogy a sok ember még a múzeumlépcsőket is megtöltötte. Nem maradt más lehetőség, mint a hátsó kapun, azaz az oldalsó személyzeti bejárón keresztül az épületen belülről kijutni a szónoki emelvényre, a lépcső mellvédjére. Aki pedig kinyitotta a hátsó kaput, és átvezette Petőfit és barátait a múzeumon, nem más volt, mint Kovács Péter múzeumi kapus.

Kovács Péter 1845-ben lett a Nemzeti Múzeum kapusa, miután Kubinyi Ágoston igazgató felterjesztésére József nádor kinevezte őt erre a posztra. Ő lett a múzeum első portársa, hiszen korábban ilyen állás nem létezett az intézményben. Kovács korábban huszárként Nyáry Antal bárót szolgálta. A múzeum igazgatója a következőképpen ajánlotta őt a nádornak: „ ki legjobb korában levő s’ csinos állású ember levén, magyar, német és szláv nyelven beszél; uraságától mint józan, nyájas viseletű és kötelességeit hiven s’ pontosan teljesitő szolga dícsértetik; kit magam is öt évtől fogva ismerek, és előszámlált jó tulajdonairól személyesen meggyőződve vagyok.”

Amikor 1848. március 15-én 15 óra előtt a jó kiállású, nyitvatartási időben mindig díszmagyarban látható, 34 éves Kovács Péter kikísérte Petőfit és társait a múzeumból, már nyolc-tízezer főre tehető sokaság várta őket. Ez addig sohasem látott nagy tömegnek számított, és Pest népességéhez viszonyítva is jelentős arányt képviselt. A város lakossága ugyanis ekkor, az 1847–48-as népesség-összeírás szerint 99 370 főt számlált, amelyből a 17 éven felüli felnőtt férfiak száma 24 757 volt. Ha ezt vesszük tehát figyelembe, akkor majd minden második-harmadik pesti férfi ott lehetett a március tizenötödikei forradalmi nagygyűlésen. Természetesen ez az arány egy kicsit kisebb volt, hiszen számos nő és gyermek is ott volt a múzeum terén és később a pesti városháza előtt, s nagyon sokan részt vettek a forradalmi eseményeken a József-napi vásárra vidékről feljövő vásárosok közül is.

Amikor tehát Petőfi kilépett a Nemzeti Múzeum nagy főkapuján, hatalmas embertömeget látott, ami őt is megrendítette. Naplójába ezzel kapcsolatosan a következőket írta: „A szakadó eső dacára mintegy tízezer ember gyűlt a múzeum elé. A szabad téren, szabad ég alatt vész előtt zúgó tengernek látszék felülről a sokaság.” 

A múzeum előtt állók közül ekkor már sokaknak ott volt a kezében a 12 Pont és a Nemzeti dal nyomtatványa, hiszen a nyomdászok ebédidőben is serényen dolgoztak. Az egyik „márciusi ifjú”, Birányi Ákos szerint „a nyomtatvány-kiosztók ezeket előbb egyenkint adogatni kezdték, de csakhamar ostromolt várkint rohantatván meg, csomókint magasra feldobták, s úgy szórták a nép közé. Ezer kéz viaskodott a légben utánok, és százat meg százat összetéptek, csakhogy még rongyait is szerencsések lehessenek birni ” A Nemzeti dal egyik nyomtatott példányát maga Petőfi adta át ünnepélyesen Kubinyi Ágoston múzeumigazgatónak, melyre saját kezűleg a következőket írta: „Az 1848diki marczius 15kén kivívott sajtószabadság után legeslegelőször nyomtatott példány, s így a magyar szabadság első lélekzete.”

Petőfiék tehát érezték és tudták, hogy történelmet csinálnak, és fontosnak tartották, hogy a múzeum állománya bővüljön a forradalmi nyomtatvánnyal. Kubinyi aztán Petőfi dedikált adományát átadhatta Mátray Gábornak, a múzeumi könyvtár vezetőjének, aki elhelyezte az Országos Széchényi Könyvtárhoz tartozó Kézirattárban, ahol ma is megtalálható.

A népgyűlésen a Nemzeti dal nem hangzott el, de Petőfi ott állt a lépcső bal oldali mellvédjén, és lelkesítő beszédet mondott, miként Vasvári Pál és Irinyi József is. A beszédek után indítvány született, hogy a nép a pesti városháza elé vonuljon, és képviselői útján a 12 Pont elfogadását követelje a tanácsnokoktól. Ezt a népgyűlés közfelkiáltással megszavazta, a küldöttség tagjává választva Jókait, Irinyit, Vasvárit, Irányit és természetesen Petőfit is. A forradalmi néptömeg elindult a pesti Városháza felé, a Nemzeti Múzeum előtti tér kiürült. Másnap azonban újra megtelt, itt és az egész városban ünnepelték az előző napot, a pesti forradalmat. A múzeumot ettől a naptól fogva nemzetőrök őrizték, akiknek gyakorlóhelye is a későbbi Múzeumkert lett. Este pedig a múzeum oszlopai és lépcsője ünnepélyes kivilágítást kapott.

A következő hetekben, hónapokban aztán még számos alkalommal tartottak kisebb-nagyobb népgyűléseket a múzeumpalota előtt, ahol Petőfi és Vasvári gyakori szónok volt. Az április 2-ai nagygyűlésen Wesselényi Miklós báró is beszédet mondott. Az egyik alkalommal majdnem a „legnagyobb magyar” is a nép elé lépett, de csak majdnem. Az történt ugyanis, hogy amikor Széchenyi István szólni kívánt a néphez, a derék múzeumi portás számára is kinyitotta a hátsó kaput, ő azonban a homlokzati oszlopcsarnok alá érve, meglátva az éljenző és lázban égő sokaságot, sarkon fordult, és ahogy jött, elment. Így beszéde is elmaradt.

A forradalmi idők elmúltak, és a jó kiállású, fiatal Kovács Péter idővel mindenki szeretett Kovács bácsija lett, egy legendás figura, aki öt évtizeden keresztül látta el feladatát. Nyugdíjba menetelekor az uralkodó a koronás ezüst érdemkereszttel tüntette ki. Ennél is nagyobb öröm volt számára, hogy fia, Gyula a pesti egyetem neves professzora lett, később pedig nemesi címet is kapott. A múzeum első portársának temetése aztán megmutatta, hogy az egyszerű kapus milyen nagy ember volt. A vallás- és közoktatási miniszteren kívül több országgyűlési képviselő, a tudományos élet számos kiválósága, például Heinrich Gusztáv, Herman Ottó, Thaly Kálmán, valamint a Nemzeti Múzeum tisztviselői testületileg vettek részt a temetésen. Az egyetemről is sokan jöttek, hogy a kedves Kovács bácsit elkísérjék utolsó útjára. Azt az embert, aki 1848. március 15-én a hátsó kapun beengedte Petőfiéket, és ezzel tulajdonképpen részese is lett a forradalomnak.

A szerző történész, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa