Ki emlékezne meg a háború hőseiről, ha mi nem?

Hiszem, hogy száz esztendő távlatából sem nehéz előásni a családi emlékeket.

Az Első Magyar Látványtár tapolca-diszeli kiállítóházában különleges kiállítás vár bennünket. Nem csak a vidék látványára gondolok, hiszen a tárlat önmagában az.

Az egykori malom épületébe belépve megjelenik a száz esztendővel ezelőtti utcakép, korabeli plakátok üzenetei hívják fel a figyelmet: vészjósló korba érkeztünk. Amikor még sokan azt hitték – hiszen a propaganda is azt hirdette –, hogy csak villámháborúba mentek nagyapáink, dédapáink. Ahogy Vörösváry Ákos mondja, kezdetben az emléktárgyakra csak 1914–15-öt nyomtak rá, majd ezt lecserélték: a matrica maradt, csak az évszám változott. A virágkoszorúk az utcákról a ravatalra kerültek, családok ezreinek ravatalára. A tapolca-diszeli kiállítás ezt a kettősséget igyekszik elénk tárni.

Vörösváry Ákos társrendező hangsúlyozza, hadtörténeti kiállítást semmiképpen sem rendezett volna. Koncepciójuk szerint a kor keresztmetszetét kívánták bemutatni, a front mögötti civil élet így ugyanakkora hangsúlyt kap, mint maga a véres háború. S hogy miként sikerült ezt a két világot összekötni?

Nemcsak korabeli relikviákat, festményeket, plakátokat tekinthetünk meg itt, hanem a kortárs művészek saját bőrükön tapasztalt háborgó érzelmeit is. Talán kevesen hallottak róla, de a később világhírűvé vált képzőművészünk, Moholy-Nagy László is kint szolgált a fronton. Vörösváry elmondta, a kiállított, tábori levelezőlapokra skiccelt rajzok voltak a művész első alkotásai.

Itáliában élt ekkor Gulácsy Lajos festőnk is, aki egy bizonyos Keleti Artúr nevezetű barátjának írt haza Olaszország hadba lépésének sokkoló híréről. Az üzenet felett egy borzongó alakot látunk, amely minden bizonnyal a művész érzelmeit tükrözi. Benda Iván korábban elmondta, tavaly, mikor Gyóni Géza Csak egy éjszakára című versét hallgatta, beugrott neki egy szikra egy Olaszországban készített alkotásáról. A Monte Grappa egekig érő lépcsője így találkozott a verssel, melyet újabbak követtek.

Benda Iván bár nem tartja magát a világháború szakértőjének, hisz abban, hogy egy fényképész is segíthet a szakembernek, hiszen „a fotós az adott témát akár teljesen más szemszögből is ábrázolni tudja”. A fotóművész rendkívül fontosnak tartja, hogy minél többen halljanak a harcterekről és hőseik tetteiről. Kiemelte, a versek és a képek felkutatása során számára a legdrámaibb sors Kaffka Margité, akinek férje a háborúban szolgált. Mint mondta, „Kaffka Margit versei a legmegrázóbbak, érzelmei fantasztikus nyelvezettel, művészi erővel mutatják be azt a kort, amelyet a háború korának neveznek”. Kaffka Margitot ráadásul a tragédia hamarabb érte utol, mint a fronton harcoló férjét, ugyanis 1918-ban 12 esztendős fiával együtt mindketten a spanyolnátha-járvány áldozatává váltak.

Vörösváry Ákos büszkén említi meg, mindkét nagyapja harcolt az első világháborúban. Anyai nagyapját személyesen is ismerte, de gyermekként sok kérdést nem tett fel neki, amelyet ma már feltenne. Sok emléket őriz a szeretett nagyapától, aki civilben preparátorként dolgozott, s az Adria partvidékén járva két tarisznyarákot is feldolgozott. A Vörösváry család legféltettebb családi relikviája egy apró virágkoszorú, melyet szintén Ákos nagyapja hozott haza feleségének a frontról. Ez számára szent ereklyeként szolgál, hiszen felmenője és a világháború megpróbáltatásait is tükrözik. A kiállítás társrendezője hangsúlyozza, ennek az emléknek egyértelműen a falon a helye.

Benda Iván is szeretettel emlékezik vissza a nagy háborúban szolgált nagypapájára. Mint mondta, az egész család büszke volt rá, de valahogy az ő fiatalkorában az iskolában nem fektettek kellő súlyt e téma taglalására.

Talán ezt a hiányérzetet pótolja az olasz harcterekről készített fotósorozata, melyet rendszeresen, tanóra keretében mutat be diákoknak, s bízik abban is, hogy a munkát tudja folytatni az olasz front után további harcterek feldolgozásával. A fotóművész szinte kötelességének tekinti ezt, s bízik benne, hogy a tapolca-diszeli kiállítás is ennek a világnak és magyar hőseinek népszerűsítését szolgálja majd.

Vörösváry Ákos hozzátette, a háború századik évfordulójával szerte Európában megindult az emlékezésözön, úgy véli azonban, ha nem lenne a centenárium, a téma egyre kevésbé kerülne előtérbe. Példaként megemlítette az 1848–49-es veteránokat, akiknek a kultusza a huszadik század elején már csak alig létezett, holott aggastyánként még élhettek akkoriban.

Benda Iván szerint minden a családi tűzhelynél és az iskolákban dől el. Emlékezzünk hőseinkre vagy felejtsük el őket? Azt hiszem, az Istenért, királyért, hazáért! című kiállítás éppen arra ébreszt minket, hogy miért is kell büszkének lennünk a kor emberére, festőkkel, költőkkel, feleségekkel, fiakkal együtt az első világháború magyar hőseire.