Vörösváry Ákos büszkén említi meg, mindkét nagyapja harcolt az első világháborúban. Anyai nagyapját személyesen is ismerte, de gyermekként sok kérdést nem tett fel neki, amelyet ma már feltenne. Sok emléket őriz a szeretett nagyapától, aki civilben preparátorként dolgozott, s az Adria partvidékén járva két tarisznyarákot is feldolgozott. A Vörösváry család legféltettebb családi relikviája egy apró virágkoszorú, melyet szintén Ákos nagyapja hozott haza feleségének a frontról. Ez számára szent ereklyeként szolgál, hiszen felmenője és a világháború megpróbáltatásait is tükrözik. A kiállítás társrendezője hangsúlyozza, ennek az emléknek egyértelműen a falon a helye.
Benda Iván is szeretettel emlékezik vissza a nagy háborúban szolgált nagypapájára. Mint mondta, az egész család büszke volt rá, de valahogy az ő fiatalkorában az iskolában nem fektettek kellő súlyt e téma taglalására.
Talán ezt a hiányérzetet pótolja az olasz harcterekről készített fotósorozata, melyet rendszeresen, tanóra keretében mutat be diákoknak, s bízik abban is, hogy a munkát tudja folytatni az olasz front után további harcterek feldolgozásával. A fotóművész szinte kötelességének tekinti ezt, s bízik benne, hogy a tapolca-diszeli kiállítás is ennek a világnak és magyar hőseinek népszerűsítését szolgálja majd.
Vörösváry Ákos hozzátette, a háború századik évfordulójával szerte Európában megindult az emlékezésözön, úgy véli azonban, ha nem lenne a centenárium, a téma egyre kevésbé kerülne előtérbe. Példaként megemlítette az 1848–49-es veteránokat, akiknek a kultusza a huszadik század elején már csak alig létezett, holott aggastyánként még élhettek akkoriban.
