Illegálisan szöktek haza a kiűzetésből, és újrakezdték

Itthon „büdös svábok”, Németországban pedig „magyar cigányok” billogot sütöttek rájuk, mégis újrakezdték.

Saját családomra visszatérve: 1944–45 fordulóján a dédipapám szovjet hadifogságban volt, a család nagyrészt bizonytalanságban élt. A Vörös Hadsereg ekkor már végigsöpört a falun; a lóállományt elhajtották, a gazdasági értékekben számos kár keletkezett. 1944–45 fordulójára a magyarországi német közösségek már meglehetősen szétzilált, megtépázott és megtört állapotban voltak.

– Óriási levéltári anyagot dolgoztál fel, ha jól tudom, még Németországban is kutattál. Mégis a személyes történetekre volnék kíváncsi. Kutatásod során milyen gyakran találkoztál megrázó családtörténetekkel?
– Tulajdonképpen csak megrázó esetekkel találkoztam. Noha történészként forráskritikával kell kezelni egy-egy családnak a különböző szervekhez intézett beadványát, mégis megrázó volt, hogy kisemmizett családok százainak a történetét ismertem meg, melyeknek sorsa a legtöbb esetben a kitelepítés volt. A történésznek az is a feladata, hogy megfelelő empátiával közeledjen a témája felé, ugyanakkor elfogultság nélkül tudjon írni róla. A levéltári anyagok feldolgozása mellett igyekeztem több egyéni sorsot is bemutatni, amelyek emblematikusan ezrek sorsát tárják az olvasó elé. Így talán sikerült árnyaltabban bemutatni a korszakot és a témát, amely által kiléphetünk a klasszikus „tettes-áldozat” sémából. Az olvasó könnyebben megértheti a történelmi szituációt és a konfliktushelyzeteket, amely adott esetben akár az ő családját is érintette.

– Mondanál egy példát, ami számodra meghatározó?
– Dédapám 1947–48 fordulóján tért vissza a Krím félszigetről, az orosz hadifogságból. Az erős keresztény hite és az a vágy, hogy viszontláthassa feleségét és kislányait, erőt adott neki, hogy túlélje a megpróbáltatásokat. Szülőfalujában, Nagynyárádon jórészt ismeretlen emberek fogadták, feleségét, lányait sem találta otthon, mert ki voltak telepítve Németországba. Saját családi házában ekkor már egy hasonlóan szerencsétlen sorsú felvidéki család élt, akit Csehszlovákiából telepíttek a faluba. Mikor ezt a dédapám elmesélte, megkérdeztem, hogy ő miképp reagált minderre. Azt mondta, „a kapu előtt álltam és sírtam”. Azt gondolom, hogy ebben a mondatban nagyon sok minden benne van abból a korból; akkoriban százezrek sírhattak így a házaik kapuja előtt.

– És mi történt dédszüleiddel?
– Valamilyen úton-módon sikerült felvennie a kapcsolatot a Szászországba telepített dédanyámékkal. Erre ők elhatározták, hogy akárhogyan is, de visszatérnek Magyarországra. Törvényesen erre nem volt lehetőség, hiszen a rendelet értelmében elvesztették a magyar állampolgárságukat, és Nagynyárádon már nem volt semmijük sem, hiszen mindent elkoboztak tőlük. Zöldhatáron, erdőn-mezőn, kukoricaföldeken, vasúti töltéseken keresztül még 1948-ban gyalog visszajöttek a faluba. A házukban élő felvidékiekben volt annyi empátia, hogy egy szobát biztosítottak a dédapáméknak. Természetesen voltak razziák, folyamatosan zaklatták-keresték a visszatért németeket. A családtagjaimat sokszor a felvidéki családfő bújtatta el ilyenkor. A rendőröket azzal tessékelte ki, hogy „mit képzelnek, csak nem fogok svábokat rejtegetni”. Végül munkát vállaltak és Nagynyárádon teljesen elölről kezdve újra felépítettek maguknak egy egzisztenciát. Sikerült visszavásárolniuk a házukat is és új életet kezdtek szülőfalujukban.

– Ez mennyire kirívó példa?
– Nem az, ez inkább egy tipikus példa. Több száz német család osztozott hasonló sorsban, nemcsak a Dél-Dunántúlon. 1947-től kezdve a magyarországi németeket szállító transzportok már Németország szovjet megszállási övezetébe indultak. A szovjet megszálló hatóságok sokszor uránbányákban dolgoztatták a magyarországi németeket, akiket a fizikai megpróbáltatások mellett általában erős honvágy is gyötört. Sokszor a helybeli német közeg sem volt befogadó; „magyar cigányoknak” is hívták őket, itthon pedig „büdös svábok” voltak. Tízezres számban mérhető a kitelepítésből illegálisan visszatért magyarországi németek száma.

– Nagymamád kisgyermekként élte meg a hazatérést, ma hogy emlékszik vissza erre?
– Sokszor elmeséli még ma is mindezt; gyakran álmodik is arról, hogy jönnek haza, gyalog, a senki földjén keresztül, sváb népviseletben. Bő szoknyája elázott a hótól s megfagyott, édesanyja azt mondja neki, hogy most csöndben kell lennie, mert itt a határ, és a határőrök nehogy észrevegyék őket. Ezeket az emlékeket évekig magába kellett fojtania, hiszen ez sokáig tabu témának számított és nem lehetett beszélni róla. Ő akkor 11 éves volt, azt hiszem, hogy – bár később teljes életet élhetett – ezt a traumát máig sem heverte ki.

– Szerinted miért kell erről a témáról ma beszélni?
– Ez sokáig egy agyonhallgatott téma volt, csak bizonyos ideológiai korlátok között történhetett meg a magyarországi németek kitelepítésének feldolgozása. De azért is fontos a téma, hogy igazán megismerjük szűkebb környezetünk történelmét, s tisztában legyünk saját múltunkkal, és megértsük azokat a történelmi folyamatokat, amelyek alakították a családunk életét. Ezen keresztül pedig Magyarország sorsa és történelme felett is árnyaltabban gondolkodhatunk.

A SZEMbeszéd korábbi posztjait itt olvashatja!