Az egri ifjú 24 évesen, mikor 1914-ben önkéntesen bevonult már évek óta fotózott. Ahogy fia, ifjabb Mátray Kálmán mondja, ekkor még Magyarországon újdonságnak számított a fényképészet, melynek története az 1900-as évek elején egyébként sem tekintett még nagy múltra vissza. 1912-ben már a Természettudományi Társulat is kitüntette az ifjú Mátrayt, aki berukkolása után azonban még nem sejtette, hogy a háborúban nagyrészt haditudósítóként szolgálja majd hűen szeretett hazáját.
Az ifjú Mátrayt a szerb fronton utolérte a tífusz, melyet szerencséjére valahogy sikerült túlélnie. Miután egészsége helyreállt a halálos kór után újabb életveszélyes megpróbáltatás elé került. Alakulatával az olasz frontra vezényelték a csontsoványra lefogyott katonát, így nem véletlen, hogy a családban mai napig az „Isonzó” és a 2244 méter magas „Krn” kifejezések szent szavaknak számítanak. Kálmán bácsi édesapja több ezer honfitársával együtt magát a poklot járta meg az Alpok sziklái között. Miközben hallgatom a történeteket, már azon jár az agyam, hogy megkérdezzem, mennyire volt életveszélyben az édesapa. A válasz egyértelmű, idősebb Mátray Kálmán részt vett a harcokban is, egy sikeres, ugyanakkor életveszéllyel járó felderítő akció után még ki is tüntették.
– A történetet évtizedekkel később az ezred emlékkönyvében is megemlítették – fűzi hozzá Mátray Kálmán. Aki a több száz fénykép közül kikeresi azt, amelyért édesapja még a nagy háború alatt elnyerte a Kazinczy Társulat díját is. A Magyar hősi halott katona című fénykép megrázó, drámai fotó, valójában mindent elmond és kifejez az olasz front viszontagságairól.
Mátray Kálmán végtelenül büszke édesapjára, nagy becsben tartja azt a fényképet is, amely már a háború után a haditudósító képeiből összeállított kiállításon készült. A gyűjtemény néhány darabját akkor képeslapon is megjelentették, mégis a család berkein túl alig ismerik ezt a páratlan fényképgyűjteményt. Az albumban megörökített hősök egy részével gyermekkorában még ifjabb Mátray Kálmánnak volt szerencséje találkozni.
– Minden évben február 4-én, 11 órakor a Ferenciek téri templomban mondtak misét az ezredért, az elhunyt hősökért és a túlélőkért egyaránt. Már 5-6 éves koromtól engem is magával vitt az édesapám – emlékszik vissza az ifjabb Mátray.
Különös találkozás lehetett ez egy kisgyermeknek, aki családtagjaival együtt később számos megpróbáltatást volt kénytelen megélni. Édesapja a nagy háború után köztiszteletnek örvendett új szolgálati helyén, Csepelen, melynek rendőrkapitánya lett. 1944 márciusában a német bevonulás után azonban nyugdíjaztatta magát.
