Már a honfoglalás előtt a Kárpátok közt éltek őseink

Miért ismeretlen a Kárpát-medence IX. századi történelme?

– A frank császárság keleti szegletében Mosaburg mennyire játszott szerepet a birodalom teljes rendszerében? A központ jelentőségére mi a legeklatánsabb példa?
– A Pannóniában berendezkedő Karoling birodalom a 830-as, 840-es években grófságok hálózatát építette ki. Az alsó-ausztriai tullni és a nyugat-dunántúli savariai (szombathelyi) grófságokról létükön kívül többet nemigen tudunk, a délnyugat-dunántúli mosaburgi (zalavári) grófságról azonban szerencsére bővebben szólnak a források. Mosaburg a salzburgi misszionáriusok keleti térítési központja, grófja pedig „egy bizonyos Priwina”, aki korábban Moimar morva fejedelem udvarában tevékenykedett, majd miután onnan menekülnie kellett, Német Lajos keleti frank uralkodótól 838-840 táján a Zala folyó alsó folyásvidékét előbb hűbérbirtokba, majd néhány év múlva teljes tulajdonba kapta. Priwina székhelye Mosaburg (Mocsárvár) Zalavár-Várszigeten épült fel, ahol 60 év intenzív régészeti ásatásának köszönhetően ma már Mosaburg mind a három, történeti forrásban említett templomát azonosítani tudjuk. A Keresztelő Szent János-templom 840 táján a Vársziget közepén fából épült. Tőle délre 850-re készült el Priwina magántemploma Szűz Mária tiszteletére. Végül ugyancsak a Vársziget közepe táján állt Kelet-Közép-Európa eddig ismert legnagyobb korai temploma, a salzburgi érsek által küldött mesteremberek keze nyomán 855 tájára felépült Hadrianus mártír zarándoktemplom, amelynek mérete és összetett liturgiai programja révén minden adottsága megvolt ahhoz, hogy idővel a salzburgi érsekség új, pannóniai püspökségének főtemploma legyen. Mosaburg virágkorát a 880-as, 890-es években élte, amikor Arnulf király pannóniai székhelyévé, „királyi városává” tette – ahogy egy 890-ben kiállított oklevelében nevezi: regia civitas Mosaburg. Előkerültek annak a nagyméretű palotaépületnek a maradványai is, amely a rétegviszonyok alapján nagy valószínűséggel Arnulf itteni palotájával azonos. Mosaburg a IX. század végére egész Pannónia vallási és közigazgatási központjává vált, s nemcsak nevében, de gazdasági és kulturális vonatkozásban is a „birodalmi” városok rangjára emelkedett.

– A magyarság számára miért lehetett fontos célpont Mosaburg? A források alapján hogyan rekonstruálható a két világ találkozása?
– A honfoglaló magyarok Mosaburgot, mint Pannónia székhelyét, minden bizonnyal jól ismerték, vonzó célpont lehetett számukra. Néhány itt előkerült ékszer, övdísz és használati tárgy arra utal, hogy már a „hivatalos” honfoglalás előtt jártak itt magyarok. Nagy valószínűséggel az egyre fokozódó magyar veszély miatt kerítik körbe az addig csak mocsaraktól védett Várszigetet egy szárazon rakott köpenyfalú, föld-fa sánccal. Nem lehetetlen, hogy Arnulf királlyal is itt kötöttek szövetséget, mielőtt 899-ben az I. Berengár itáliai király elleni hadjáratra indultak. S bár onnan 900-ban visszatérve Pannónia nagy részét megszállták, Mosaburgot szemmel láthatóan kihagyták. A régészeti feltárások sem mutatják erőszakos pusztítás nyomát, feltehetően azért, mert a lakosság nagy része még időben biztonságosabb tájakra menekült. Csak a legszegényebbek maradtak helyben, és használták tovább az elhagyott települést. Érdekes módon a honfoglaló magyarok sem települtek Mosaburg falai közé, bár több, a környéken nyitott temető bizonyítja, hogy a térség fennhatóságuk alá került.

– Tanulmányában számos olyan tézist is megmagyaráz, melyekről eddig keveset vagy egyáltalán nem hallhatott a nagyközönség. Mit lehet tudni a magyarság IX. századi Kárpát-medencei jelenlétéről?
– Ahogy korábban is említettem már, a IX. századi történeti rekonstrukciót nagyban hátráltatta, hogy a történeti és régészeti adatok nem korreláltak egymással. Először is azt kellett tisztázni, hogy mik azok a megbízható adatok, amelyekből szilárd alapokra lehet helyezni a Kárpát-medence IX. századi történetét. Láthattuk, hogy a volt avar kaganátus nyugati felében, akár közvetlen, akár közvetett Karoling uralom alatt állt is a terület, ez eléggé részletesen rekonstruálható. Nem mondható el ugyanez a Dunától keletre eső országrészről. Némely történész máig úgy véli, hogy ez lakatlan „avar pusztasággá” vált. Más a Suda lexikon és nyelvészeti adatok alapján a bolgár birodalom északi határtérségének tekinti. Elég nagyszámú híve van annak az elméletnek is, miszerint a morva fejedelemség nem a Dunától északra, hanem attól keletre és délre terült el. Mindezek az elképzelések azért is találhattak táptalajra, mert azt a kevés történeti forrást, ami mégiscsak a Dunától keletre fekvő területről szólt, nem értékének megfelelően értelmezték.  Az utolsó avar követ 822-ben a frankfurti birodalmi gyűlésen vett részt, mivel a vazallus fejedelmek joga és kötelessége, hogy a birodalmi gyűlésen követség révén képviseltessék magát. Más kérdés, hogy az évkönyvírók is kötelességüknek érezték-e minden alkalommal s minden nép esetében beszámolni erről, vagy csak olyankor tették ezt, ha volt is miről írni. Talán ez is az oka annak, hogy 822 után négy évtizedig hallgattak a források. S amikor újra megszólaltak, már nem az avarokról, hanem a magyarokról szóltak.

– Mikor jelentek meg az első hírek őseinkről?
– Az első híradás 862-ből származik, amikor a reimsi Hinkmar érsek arról tudósít, hogy „eddig ismeretlen ellenséges népek, akiket magyaroknak (ungri) neveznek, pusztították az ő (Német Lajos) királyságát.” A helyszín nyilvánvalóan a keleti frank birodalom keleti határvidéke, ahol 861-ben a Német Lajos és fia, Karlmann közötti, váltakozó szerencsével zajló hatalmi küzdelemben nemcsak a morvák vettek részt, akik Mosaburg urát, Priwinát is megölik, de a magyarok is, akik Karlmann és a morva Rastislav fejedelem megbízásából támadtak Német Lajos birtokaira. Szokás a magyarok feltűnésének erre a korai adatára úgy tekinteni, mint valami korai kalandozásra. A magyarok azonban a IX. század végéig mindig csak a Duna völgyében zajló, helyi konfliktusokban vettek részt. Márpedig, ha ez a hadjárat a kalandozások nyitánya, miért nem követték ezt Etelközből újabb, más térségek felé irányuló támadások; ha meg Karlmann és Rastislav csak alkalmi segítségért fordultak hozzájuk, miért nem találtak közelebbi segítséget? S vajon a magyaroknak megérte-e vállalni a hosszú utat, kockáztatva, hogy amikorra ideérnek, oka fogyottá válik a megbízás? A fenti kérdésekre csak akkor kapunk logikus választ, ha feltételezzük, hogy a magyarok egy része már 861-ben a Kárpátok koszorúján belül élt, s olyan jól kiismerte magát a helyi politikai-hatalmi viszonyokban, hogy nem riadt vissza alkalmi katonai feladatok vállalásától sem.

A beszélgetést hamarosan folytatjuk! A SZEMbeszéd korábbi posztjait itt olvashatják.