Megverték, mert magyarnak született, ettől vált erősebbé

Családtörténeti időutazás a rockzenésszel, aki tinédzserkora minden hétvégéjét a Hiszekeggyel kezdte.

A múlt és a jelen vegyülete olyannyira Téglás Zoltán élete része, mint gyermekkora két fő helyszíne: Veresegyház és Los Angeles. Párhuzamos síkok, melyek keretbe foglalják a személyiségét, munkásságát egyaránt. Hamar kiderül, milyen fontos számára a tradíció.

A családi fészekben restauráltan ma is ott ékeskedik az a száztíz-százhúsz esztendős szék, melyet a megsárgult, 19. századi végi fényképen ükszülei körbeállnak. Itt jóval többről van szó, mint tárgyakról, különösen egy olyan személyiségnél, aki bármennyire Amerikában lett sztár, magyar gyökereitől sosem kívánt elszakadni. Megtehette volna, hogy végleg lezár egy fejezetet, de sorsa úgy alakult, hogy magyarságára mindig büszke maradt. Így volt ez azokon a hétköznapokon is, mikor az amerikai srácok pusztán azért püfölték agyba-főbe, mert magyar akcentussal törte az angolt, a Zoltán név pedig még jobban feldühítette ezeket a „vagányokat”. Számára ma már nem fájnak az ütések, azt mondja, legalább fiatalon megtanulta, hogyan kell megvédenie magát. Egyébként meg a hétvége mindig erővel töltötte fel, s bátran vágott neki újra a borús hétköznapoknak. Minden péntek este ugyanis várta őt a magyar közösség, hétvégéit testvérével együtt a cserkészetnél töltötték. Ahogy visszaemlékezik, ezek az összejövetelek – a hetvenes-nyolcvanas években is – mindig a „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában” gondolattal kezdődtek. Mint mondja, körükben még hittek abban, hogy a kommunizmus elűzhető, sokan álmodtak arról, hogy Magyarországot megszabadíthatják a kórtól.

Ezek a fájdalmak nem véletlenül raktározódtak el benne már fiatalkorában. Édesanyja családjáé volt ugyanis a veresegyházi tó, rajta a vízimalommal, a környező erdők, 1945 után aztán a teljes birtok odaveszett. A Kemények családi házán kívül mindenük a kommunisták markába került. Családok ezrei kapták ugyanezt a „kegyet”, s ők is túl akarták élni ezt az igazságtalan világot.

Mikor mesélem az amerikai ismerőseimnek, hogy mi volt itt, s hogy történt, csak néznek és visszakérdeznek, hogy »Mi?«, nem is értik meg! De nem is lehet megérteni azt, hogy egy este valaki bekopog géppisztollyal, hogy ezentúl mindened a téeszé. Másnap a malmodnál már nem vagy főnök, csak munkás, és minden pénz, amit »csinálsz«, a téeszé. Ez rablás! Egész Kelet-Európát, Közép-Európát csak rabolták! Nagymamám mindig azt mondta nekem, hogy mi nem lopunk. Az, hogy szegények vagyunk, nem jelenti, hogy lopnunk kell. Nem vágunk át senkit! Úgy fogalmazott: ugyanabból a Kemény családból származunk, ugyanazok az emberek vagyunk, csak már nincs egy fillérünk sem.

A nagymamájával rendkívüli volt mindig is a kapcsolata. Zoli örökké hálás marad neki, mivel az asszony negyvenöt évvel ezelőtt, mikor ő született, mindent kockára tett. A kommunisták megzsarolták, ha kimegy az USA-ba, akkor elveszik a házát is, de mamája segíteni akart a szülésnél a lányának, így hátat fordított a hatalomnak. Miután Zoli világra jött, a nagymama hazatért, leverte az idegen lakatot, és újra belakta azt, ami az övé. Bátor, példamutató asszony volt, nem véletlen, hogy központi szereplője lett Zoli gyermekkorának. Ráadásul a sors úgy hozta, hogy ezt az időszakot Los Angeles helyett a veresegyházi tóparton tölthette el. Talán így már érthető miért olyan erős a kettősség életében. Azt mondja, rosszkor és rossz helyen született, mégis a beszélgetésből kiderül, hogy gondolkodása oly ritka és példamutató. Sokan követhetnék őt. Nemzete és családja iránt érzett tisztelete meghatározza személyiségét, ebből nem engedett soha, még a Los Angeles-i kamaszok ütlegelése sem tántorította el őt. Azóta is foggal körömmel ragaszkodik ahhoz, amit a szeretett Kemény nagymamától megtanult.

A tisztelet és a természet szeretete pontosan ilyen érték. Szerinte azért is fontos, hogy tiszteljük a múltunkat, mert azok az öregek már szinte mind kihaltak, akik olvasni tudtak a természet jeleiből, s annak ellenére, hogy megéltek két világháborút, tudtak boldogulni. Zoli így emlékszik vissza nagyanyja szavaira:

Nem kellett vigyázni semmire, akkoriban nem voltak betörések, nem volt semmi baj. Akkor a zsidó ember, a keresztény ember, a cigány ember, mindenki egybeforrt. Csak magyarok voltunk, nem volt ilyen izé, hogy te ez vagy az vagy. Mindenki egymáson segített, nem volt semmi baj.”

Zoli büszkén meséli, ebből a világból egy darabka még létezett Veresegyházon az ő gyerekkorában is. Ő még látta „a régi világot”. Az idő kereke azóta azonban mintha túlfordult volna, „bolond életet élünk, rohanunk, és hajtjuk a pénzt”.

Elvesztettünk egy nagyon szép világot, amely egészséges, normális élettere volt a régi magyaroknak. Olyan furcsa lett minden. Nagyon hiányzik nekem az a régi világ, amely már soha többé nem jön vissza. Azért kell nekem védeni itt ezt a tavat meg ezeket a fákat, mert ez az utolsó darab a régi világból itt Veresen.

Világok mentek, hatalmak jöttek, az álmok azonban sosem koptak el. Ha az Egyesült Államokról beszélünk, főként a 19-20. század elejiről, általában az amerikai álom fogalma elmaradhatatlan téma. Zoli esetében sincs ez másképp, valójában motivációi is ennek fényében válnak valóságossá. A veresegyházi Kemény nagymama után itt válik főszereplővé a felvidéki Gútáról származó édesapa. A második világháború végnapjaiban ugyanis apja és nagyapja felkarolva a Téglás családot indult útnak nyugatra, Amerikába azonban csak egy hosszú, tízéves németországi állomás után jutottak ki. Az amerikai álom valójában nem szólt másról, csak a túlélésről. Az USA-ba érve egy nyers újvilág várta őket, szerencséjükre azonban édesapja meghallotta, hogy Los Angelesben létezik egy Szent Istvánról elnevezett plébánia, ahol segítenek a bevándorló magyarokon, így vonatra szálltak.

Megálltak Santa Monicában a tengerpart mellett – képzeld el, magyar parasztruhában, két bőrönddel vagy zsákkal, amelyben mindenük benne volt –, édesapám letette a homokra a csomagokat. Itt vagyok, ott van a tenger. Crazy! Erről írtam a Falu című számot. A dal angolul apám családjáról, a magyar verzió pedig anyám családjáról szól.

A plébánia valóban segített, édesapjáék kaptak szállást is, de a rossz hírű Comptonban már másnap, a közeli vasgyárban megkezdett munka után meglepetés érte őket. Otthonukat ugyanis egy férfi fosztogatta. Apja később elszörnyülködve mesélte fiának e történetet: „Bent volt egy ember a házunkban, és lopott tőlünk. Az az ember, aki itt született, miközben én csak két napja vagyok itt, dolgozom, és tőlem lop?” Így kezdték újra az életet Amerikában; nagyon nehéz volt nekik, rossz helyen laktak, gyakran megverték őket a feketék. Arrafelé gyakori volt a fehér ember ellen elkövetett rasszizmus – magyarázza Zoli.

A nehézségeket sokszor labdarúgással feledtették a környékbeli magyarok. Zoli édesapja lett a Szent István csapatának kapusa. Valamivel az 1956-os forradalom után a klub Veresegyházról szerződtetett új edzőt, akinek lányáért egytől egyig odavoltak az ifjú focisták. A párhuzamos idő- és térbeli síkok végül ezen a pályán keresztezték egymást, hiszen a lány kezét Zoli édesapja szerezte meg. Ahogy meséli, három héttel később már meg is tartották az esküvőt.

Szülei egész életüket arra tették fel, hogy fiaik tanulhassanak, bátyja kitanulja az állatorvosi szakmát, s hogy neki meglegyen a legújabb gitár. Mint fogalmaz, édesapja, ahogy nagybátyja is, dolgoztak, mint az állat. Idős koruk ellenére ma is „dolgoznak, mint az állat”, nem tudnak leállni, ez lett az ő életük.

Annyit dolgozott az apám, hogy testvérem most már állatorvos, én pedig elég sikeres zenész lettem. Van egy életünk Amerikában, s van egy életünk Magyarországon, és az apámnak meg tudom ezt köszönni, hiszen rengeteget dolgozott.

A szülőktől, nagyszülőktől kapott értékeket így büszkén kamatoztatja is az Ignite frontembere. Ahogy említette, a tisztelet lehetőséget kínál mindannyiunk számára, hogy építkezni tudjunk családunk múltjából, emlékeiből. Ahogy a családdal, úgy a természettel is tisztelettel kell bánni, hiszen „oly sokat vesztett már hazánk is a huszadik század során”.

Zoli számára létfontosságú, hogy ami maradt a régi világból, az érintetlen maradjon. Amerikában tinédzserkorában még a rendőrséggel is összeakadt a bajsza, mikor egy érintetlen erdőt védelmezett családtagjaival, hogy ne pusztítsák ki. Helyére lakótelepet terveztek, ötször tették tönkre a nagy munkagépeket, a hatodik alkalommal már várták őket. Börtön helyett ledolgozhatta a büntetését, testvérével így került egy pelikántelepre. Sok-sok évtized után már saját alapítványa van, s azon fáradozik, hogy megmentse a globális felmelegedés következményei miatt egyre inkább veszélybe került pelikánokat. A természet szeretete, amelyet kiskorában megtanult a veresegyházi nagymamától és a helyi öregektől, már törvény számára.

Védeni kell a természetet. Tudod, vannak a cserkésztörvények: a cserkész szereti az állatokat és a növényeket is, és tiszteli a természetet. A cserkész ahol tud, ott segít. Vigyázz, légy szíves, a természetre

Vigyázz környezetedre, szeretteidre, ápold múltad, hiszen, ha van mibe belekapaszkodnunk, úgy talán a mindennapokban is találunk megoldást a problémákra. E beszélgetés valójában megerősített abban, mik azok az értékek, amelyekről semmi esetre sem szabad lemondanunk. A lecke könnyed volt, ahogy a beszélgetés is, így újra „belehallgathattunk” a tóparti malom zúgásába.

A SZEMbeszéd korábbi írásait itt olvashatják!