Az egyik „sziget” ekkor Balatonfüred volt, ahol a szabadságharc idején jócskán megnőtt a vendégek száma. Sőt: a fegyverletétel után, 1849 augusztusában sokan a Balaton egyetlen gőzösével menekültek el az osztrák sereg elől. Árulókról beszélünk? Hatott rájuk „48 szelleme” vagy sem? Miként formálta az emlékezet a forradalom megítélését? Katona Csaba, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa tárta fel ezt a szinte teljesen ismeretlen történetet.
– Ha az 1848–49-es forradalom és szabadságharcról beszélünk, többnyire a márciusi események és a hadtörténet kerül érhetően előtérbe. De nagy kérdés, hogy hogyan élte meg az időszakot a hátország. A hírek mennyire befolyásolták az embereket?
– Az események hírének terjedése nem lehetett olyan gyors, mint manapság. 1848–1849-ben a harcok által nem sújtott területen nem történt katasztrófa, inkább hírek és rémhírek befolyásolták az embereket. Létezett sajtó, rengeteg röplap készült, és a szóbeliség révén is jöttek az információk vagy álinformációk. Azt naivitás lenne kijelenteni, hogy egynemű álláspont alakult ki. Jól hangzik az elmúlt rendszerben, illetve azt megelőzően, a Habsburg-ellenességre (más-más okokból) alapozva hangoztatott tényező, hogy a magyar nép támogatta a forradalom ügyét, de így ez nem igaz. Akadtak, akik számára káosz és/vagy rebellió volt. A parasztságot kevésbé érintették meg a forradalom eszméi, az írni-olvasni nem tudó rétegeknél az elvi viták nem igazán hatottak. Dobos Ilona néprajzkutató írta Tarcal városa kapcsán, hogy ott kutatván az 1960-as években 1848 őszéről talált egy okiratot, miszerint hat helybeli megszökött a magyar sorozás alól, a legenda pedig, hogy Kossuth járt ott, nem igaz. Ez tiltakozást váltott ki, az olvasmányélmények, iskolai könyvek hatására meggyőződéssel vallották, hogy a magyarság egyöntetűen a forradalom híre volt. „A nemkívánatos, negatív adatokat, tekintet nélkül eredetükre, általában visszautasítják” – szögezte le Dobos. Erre a teljes azonosulásra mondott kiváló példát Halmos Károly kollégám és barátom is: egy ismerőse a forradalomról mindig többes szám első személyben beszélt („győztünk”, „elvesztettük”), majd a családi iratok alapján azzal szembesült, hogy az ő ősei konkrétan egyáltalán nem rokonszenveztek 1848-cal, mert a forradalmi események megszokott, polgári életüket egész egyszerűen felborították. Vagyis: a családi emlékeket felülírta az oktatással, irodalommal, filmekkel stb. megtámogatott kollektív emlékezet.