Az egyik „sziget” ekkor Balatonfüred volt, ahol a szabadságharc idején jócskán megnőtt a vendégek száma. Sőt: a fegyverletétel után, 1849 augusztusában sokan a Balaton egyetlen gőzösével menekültek el az osztrák sereg elől. Árulókról beszélünk? Hatott rájuk „48 szelleme” vagy sem? Miként formálta az emlékezet a forradalom megítélését? Katona Csaba, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa tárta fel ezt a szinte teljesen ismeretlen történetet.
– Ha az 1848–49-es forradalom és szabadságharcról beszélünk, többnyire a márciusi események és a hadtörténet kerül érhetően előtérbe. De nagy kérdés, hogy hogyan élte meg az időszakot a hátország. A hírek mennyire befolyásolták az embereket?
– Az események hírének terjedése nem lehetett olyan gyors, mint manapság. 1848–1849-ben a harcok által nem sújtott területen nem történt katasztrófa, inkább hírek és rémhírek befolyásolták az embereket. Létezett sajtó, rengeteg röplap készült, és a szóbeliség révén is jöttek az információk vagy álinformációk. Azt naivitás lenne kijelenteni, hogy egynemű álláspont alakult ki. Jól hangzik az elmúlt rendszerben, illetve azt megelőzően, a Habsburg-ellenességre (más-más okokból) alapozva hangoztatott tényező, hogy a magyar nép támogatta a forradalom ügyét, de így ez nem igaz. Akadtak, akik számára káosz és/vagy rebellió volt. A parasztságot kevésbé érintették meg a forradalom eszméi, az írni-olvasni nem tudó rétegeknél az elvi viták nem igazán hatottak. Dobos Ilona néprajzkutató írta Tarcal városa kapcsán, hogy ott kutatván az 1960-as években 1848 őszéről talált egy okiratot, miszerint hat helybeli megszökött a magyar sorozás alól, a legenda pedig, hogy Kossuth járt ott, nem igaz. Ez tiltakozást váltott ki, az olvasmányélmények, iskolai könyvek hatására meggyőződéssel vallották, hogy a magyarság egyöntetűen a forradalom híre volt. „A nemkívánatos, negatív adatokat, tekintet nélkül eredetükre, általában visszautasítják” – szögezte le Dobos. Erre a teljes azonosulásra mondott kiváló példát Halmos Károly kollégám és barátom is: egy ismerőse a forradalomról mindig többes szám első személyben beszélt („győztünk”, „elvesztettük”), majd a családi iratok alapján azzal szembesült, hogy az ő ősei konkrétan egyáltalán nem rokonszenveztek 1848-cal, mert a forradalmi események megszokott, polgári életüket egész egyszerűen felborították. Vagyis: a családi emlékeket felülírta az oktatással, irodalommal, filmekkel stb. megtámogatott kollektív emlékezet.
– A háborút nem értelmezhetjük úgy, mint a modern korban, de a tarcali példa is jó arra, hogy lássuk, részben az átlagembert is „megérintette” a forradalom és a front. De létezett olyan, hogy béke szigete, ahol a legkevésbé hatott a forradalom pró és kontra? Ott hogy élték meg a mindennapokat a magyarok?
– Példaként említhetem Balatonfüredet, hozzátéve, hogy nem kizárt, más fürdőhelyeken is hasonló dolgok estek meg. A fürdővendégek létszáma szembeszökően magas e két évben. A logika azt diktálná, hogy a fürdőhely látogatottsága visszaesik. A lapok többnyire olyan híreket adtak Füredről, amilyenek megszokottá váltak. Így 1848 májusában az Ungar az idénykezdetet hirdette: „Az előkelő világ idén Balaton-Füreden tölti a nyarat. [...] A fürdőigazgatóság már meg is tette az első előkészületeket, s a fürdőidényre Farkas Jancsi bandáját szerződtette Párisból.” De júniusban a következőket olvashatták a Spiegel hasábjain: „Alig látni egy-két fürdővendéget, s ha valaki odajön, látva ezt a nagy egyhangúságot, másnap kétségkívül hazautazik.” Ugyanakkor Eötvös Károly szerint 1848 szeptemberében is volt mozgolódás a fürdőn. Az író édesapja, hogy biztonságban tudja családját, Füredre küldte őket, mert a település kevésbé volt fenyegetve a hadi eseményektől. Mások is tisztában voltak azzal, hogy a fürdőhely viszonylagos biztonságot nyújt. Ez lehet az egyik magyarázata annak, hogy miért bukkantak fel sokan ott a forradalmi időkben is. 1849 nyaráról egy levélrészlet arról tanúskodik, hogy mentsvárnak tekintették a fürdőt. Pusztaszentmihályról Chernel Ignác számolt be Chernel Eleknek július 28-án datált levelében: „Muló héten a gőzösen Füreden voltam, nincs ott a régi vígság az elég számos vendégek köztt, mindenki csak a sok hirekkel és ujságokkal veszödik. Találkoztam sok ismerőssel, és a vassiakkal is.”
– A híreket tehát itt is követték, de róluk tudomást vett a közélet? Erről is tudósítanak a korabeli források?
– Mátray Gábor naplójának augusztus 15-én kelt bejegyzése éppen ennek fényében tudósít a füredi eseményekről: „Bizonyos Metzger báró Budán beszélé, hogy a legközelebbi hetekben Füreden volt és a fürdőt használta. Múlt napokban azonban Besze János országgyűlési követ parancsára öregnek, ifjúnak, sőt a fürdővendégeknek is el kellett menni a népfelkeléshez, de az említett báró, ki szintén kényszerítve volt résztvenni, Fehérvár előtt megszökött tőlük.” Nem lehet elkülöníteni a forradalom eseményei elől magukat meghúzók és a gyógyulni-pihenni vágyók táborát, de a magas létszám fő okait e két motívumban jelölhetjük meg. 1849 nyarához kapcsolódik a hír, hogy sok a prostituált a fürdőhelyen – ez sem az ürességtől kongó fürdőre utal: „Balatonfüred közigazgatásának vezetője, a polgári biztos arra kapott utasítást, hogy a »szabad személyeket«, ha kell karhatalommal, de telepítse ki Balatonfüredről Arácsra, mert az általában férjükkel érkező hölgyek nem hajlandóak [...] a fürdőhelyre jönni.” Amikor Noszlopy Gáspár Füreden ütötte fel főhadiszállását 1849 augusztus elején, maga is sok vendéget talált ott: „Az itt előttünk mulatozó urak, kardcsörtető tisztviselők és úriasszonyok, akik már elparentálták a forradalmat, most Noszlopyék kedvében jártak. Volt tánc, zene és egyéb szórakozás.”
– Mi történt Balatonfüreden az 1849. augusztus 13-ai világosi fegyverletétel után?
– Augusztus 22-én Füred Nugent tábornok katonái kezére került. Szeptember 2-án a Kisfaludy gőzöst a kikötőben vizsgálták át a császári csapatok. Francsics Károly borbély naplójában jegyezte fel, hogy a vendégek egy része a gőzösön bevette magát a tóba, ahol megközelíthetetlenek voltak, másik gőzhajó nem lévén a Balatonon: „A Balatonon lévő Kisfaludy nevű gőzhajó, több főurakkal, menekvőkkel bevette magát a szép széles magyar tenger közepére, s már néhány napok óta onnand nézi mosolyogva a partokról utána ásító, de hozzá nem férhető osztrákokat. Hogy meddig maradt azon helyheztetésben, afelől majd alább. Szeptember 2-án vasárnap volt. A balatoni gőzhajó szokott állomásán, Füreden kikötött, s amint megállapoda, azonnal rajt volt a katonai vizsgálat, de nem találtak semmi keresettet, a rajt volt menekvők légbe röpültek-e, vagy hová lettek, azt megtudni nem lehetett. Mert mire a vizsgálat ment, a hajó minden eleven lénytől üres volt.”
– Felmerül a kérdés, miként tekintett a kor embere azokra, akik próbáltak távol maradni a fegyverletétel utáni eseményektől? Hazaárulónak titulálták őket, vagy a saját bőrüket mentő megalkuvóként tekintettek rájuk?
– A kor embere általános megközelítés, és hogy ki az áruló, relatív. Hősei és árulói számos rendkívüli helyzetnek vannak. A két év nyarán Füreden időző vendégsereg tagjait nem illethetjük a két jelző egyikével sem. Akadt a forradalmi eszmékkel azonosuló és azokat elutasító elem. De a legtöbb vendég nem akart mást, csupán magát és/vagy családját biztonságban tudni addig, amíg csillapulnak a viharos idők. Nem szerencsés súlyos jelzőket osztani egy szövevényes történeti helyzet mégoly lényegtelennek ható epizódja okán sem, mint egy fürdőhely nyári idénye. Écsy László, aki több mint ötven évig volt Füreden fürdőigazgató, naplójában szót sem ejt 1848. március 15-e évfordulóin nemzeti érzésről, ám 1851. augusztus 13-án, a világosi fegyverletétel évfordulóján jegyezte fel a Franz Kempen von Fichtenstammnak, a Batthyány Lajos kivégzésében döntő szerepet játszó férfinak szóló levél címzését németül: a levélben azt köszönte meg, hogy Füreden nyaralt. Mindez érdektelenséget jelez a forradalom iránt, a precíz hivatalnokember számára 1848–1849 nem a szabadság kivívásáért vívott heroikus küzdelmet jelentette, hanem azt, hogy tort ült a zabolátlan káosz a kiszámítható rend felett. S ha már: vajon áruló volt-e a Lánchíd átadásán 1849. november 20-án ünneplő tömeg, amikor a hidat Pest város díszpolgára, Julius von Haynau adta át? Árulók nézték-e meg Szigligeti Ede Liliomfiának első bemutatóját 1849. december 12-én? Füreden a forradalom előtt és után is éppúgy megfordult számos törzsvendég: köztük olyanok vállaltak szerepet például Pápa város és Veszprém vármegye hivatali posztjain az 1850-es évek első felében, mint Vermes Illés, Martonfalvay Elek vagy Mikovinyi Ignác. Ők korábban forradalom mellet exponálták magukat. Az, hogy pár évvel 1848–1849 után Füreden időztek, cáfolja, hogy az ország egésze a teljes elnyomatás keserű igáját nyögte. A kényes politikai helyzetben a maga medrében folyt tovább a mindennapi élet a forradalmi eseményekben „kompromittálódott” személyek tekintélyes hányada számára is.
– Egy ilyen esetet miként értékelhet ma a történettudomány?
– Nem azt állítom, hogy nem volt igazságtalan és borzalmas az 1849 utáni megtorlás, így október 6-a. De a leegyszerűsített narratíva, amely a történelmi szereplőket jókra és rosszakra osztja, életszerűtlen, és mint minden bonyolult kérdésre adott egyszerű válasz, hamis. Egy-egy embert döntéseiben rengeteg tényező befolyásolhat, ezt nem figyelembe venni, sablonok mentén sommás ítéletet hirdetni, felelőtlen dolog. Egy történeti eseményt nem „illik” kiragadni korának viszonyai közül és más, későbbi értékrendek mentén kikristályosodott prioritások mentén értékelni. De igen érdekes kutatási terület, hogy mit őrzött meg és mit hagyott el egy-egy korszak történetéből a változó emlékezet. Bizonyos mértékig természetes erózióról beszélhetünk. Értelmezések születtek és születnek, amelyek egy ideig személyes élményekből is táplálkoznak. Ám idővel csak közvetett emlékekből, nyomokból, hagyományokból lehet rekonstruálni a történteket: egy darabig a kortársak elbeszélései csiszolják azt, idővel ezek elkopnak. Ezt a folyamatot befolyásolhatja az emlékek foszladozásán túl a politika és az ahhoz tapadó ideológia. Ekkor a múlt egy-egy epizódját saját értékrend mentén, az azonosulási pontokra fókuszálva ábrázolják, elhagyva az elvárásoknak meg nem felelő elemeket. Ezáltal hiányos, szükségképpen arányaiban is torz képet kapunk. A jó és rossz harcává egyszerűsített elbeszélés tipikusan ilyen: akik ma is így tekintenek 1848–1949-re, nem is sejtik, hogy a legutóbb épp a marxista történetírás által (de nem csak általuk) „kiadott” kánont alkalmazzák.
A SZEMbeszéd korábbi írásai itt olvashatók!
