Kádárral szemben Nagy Imrét igazolta a kimondott szó

A kétarcú kommunizmus végzetes döntése 1958-ból. Mi motiválhatta Kádárt?

Mindeközben Kádár János ellátogatott Romániába, abba az országba, ahová korábban elhurcolták Nagy Imrét és családját. A Népszava március elsejei címlapján harsogva idézi „Kádár elvtárs” a román–magyar barátsági nagygyűlésen mondott szavait: „1956-ban az ellenforradalmár burzsoá nagybirtokos osztály, valamint imperialista és megvetésre méltó revizionista áruló segítőik kiaknázták a régebbi magyar vezetők csoportjának súlyos hibáit, és meg akarták dönteni a Magyar Népköztársaságot. Átmeneti sikereiket annak köszönhették, hogy az áruló Nagy Imre-féle csoport átállt oldalukra és kinyitotta számukra a kaput”. Ezek után Kádár János szónoklatában a megbocsájtásról, a második esélyről és a javíthatatlanokról is szót ejtett:

„Harc közben olyan tapasztalatokat szereztünk, hogy a jó szándékú tévedőket türelemmel és jó szóval kell meggyőzni, de az ellenség táborába átment árulókat nem agitálni, hanem ütni kell az ellenséggel együtt. Gondolnunk kell arra, hogy még nem haltak ki azok az emberek, akik a burzsoá nacionalizmus mérgezett nyilával készen állnak mindig arra, hogy megkíséreljék népeink viszonyát megzavarni. De ezeknek mi nem engedünk teret, és zavart keltő kísérleteiket az igazság erejével és világos hirdetésével lehetetlenné tesszük.” Gondolatai ezek után már-már magyarázkodásba fordulnak: „Ebben a szellemben mondjuk, hogy a Magyar Népköztársaságnak nincs egy országgal szemben sem területi, sem más igénye. Aki ilyet felvet, nemcsak a velünk testvéri barátságban élő szomszéd népköztársaságok ellensége, hanem halálos ellensége elsősorban a Magyar Népköztársaságnak és az urak miatt oly sokat szenvedett magyar dolgozó népnek” – magyarázta Kádár.

A „halálos ellenséggel” márpedig tudjuk, miként bánt a kommunista diktatúra. De létezhet kegyelem a „főellenségnek”, annak a magyar történelmi személyiségnek, aki maga jósolta meg, hogy egyszer azok oldozzák majd fel, akik egykor halálra ítélték? Kegyelem? Erről a fogalomról a sajtóban nem esett szó. Ugyanakkor a Központi Bizottság ebben a kényes kérdésben már 1958. február 14-én tanácskozott. Volt olyan párttag, aki felvetette, hogy a Nagy Imre-per vádlottjait ítéljék halálra, majd mentsék fel őket. Ezt Kádár teljességgel elvetette. A dokumentumok szerint a „hidegháború megtörésére most kedvező az idő”, de jobb elnapolni Nagy Imre ügyét. A közvélemény Kádár számára fontos, mint mondja, a politikájuk a bizalmon alapszik, erre az erkölcsi tőkére kell alapozni. Ugyanakkor a párton belüli türelmetlenkedőket a következőkkel hűtötte le: „A párton belül szögezzük le, hogy ez a kérdés alá van rendelve az osztályharc nemzetközi érdekeinek. Legyenek bizalommal, ne mondjunk konkrét jóslásokat. A mi álláspontunk ebben az elvi kérdésben világos.”

A kérdés tehát eldőlt, gyakorlatilag az időt húzhatták, hiszen, mint a február 14-i ülésen Kádár János elmondta, az információk visszatartása eddig is a saját malmukra hajtotta a vizet. A demagógia hatott a párton belül, s a fölött is. Ennek markáns példáját maga Hruscsov festette le magyarországi látogatásán. Hosszú beszédéből következzék egy rövid, de a vizsgált téma szempontjából annál fontosabb gondolat 1956-ról:

„A történelemben senki nem bocsátotta volna meg nekünk azt, hogy amikor Magyarországon a munkások vére folyt, mi félreálltunk és tétlenül szemléltük az eseményeket. Tudtuk, hogy az imperialisták eszeveszett üvöltözést fognak csapni, hogy mi beavatkoztunk a magyar belügyekbe. Meg voltunk győződve arról, hogy a magyar munkások, dolgozó parasztok és értelmiségiek, rövid idő múltán valamennyien belátják és megértik, hogy számunkra, a szocialista szovjet állam számára, akkor az egyetlen helyes út volt segítséget nyújtani magyar osztálytestvéreinknek.”

A kommunisták által az ellenforradalom „trónjára emelt” Nagy Imre megmentéséért tenni semmit sem lehetett. A Politikai Bizottság május 27-i „szigorúan bizalmas” jelzésű jegyzőkönyve szerint a Nagy Imre-csoport tárgyalásának „szabad folyást kell adni”. Akik ezért felelnek kormányvonalon: Biszku Béla és Münnich Ferenc, pártvonalon pedig Kádár János és Marosán György. Június 16-án, az ítélet napján Kádár napirend előtt szólalt fel, s jóslatokba bocsátkozott. Az „imperialisták” támadásaira készítette fel társait, különösen figyelmeztette a párt propagandafelelőseit, hogy a „rágalmakat” az előre megírtak alapján reagálják le. Minderre akad bőven példa, „imperialista sajtóhadjáratokról, valótlan állításokról” beszélnek a hatalom lapjai, de legfőképpen helyt adnak azoknak a magyar kommunista vezéreknek, akik szerint a nyugati nagyhatalmaknak semmi joguk beleszólni a magyar belügyekbe.

Nagy Imre utolsó szavai az ismert hangfelvételek alapján:

„Engedje meg az igen tisztelt Népbírósági Tanács, [hogy] pár szóval indokoljam a kegyelmi kéréssel kapcsolatos álláspontomat. A halálos ítéletet, amelyet rám az igen tisztelt Népbírósági Tanács kirótt, én a magam részéről igazságtalannak tartom, indoklását nem tartom megalapozottnak, és ezért a magam részéről, bár tudom azt, hogy fellebbezésnek helye nincs, elfogadni nem tudom. Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell. Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben, nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.”

Az 1958. június 17-i lapok nem gyászhírt közöltek, hanem a per utolsó óráinak mozzanatait, s az írás végén szűkszavúan tették hozzá a tényt: az ítéletet végrehajtották.

Nagy Imre kegyelmet nem kért, de feloldozást jósolt, s az idő őt igazolta. Több mint harminc évvel később erről az 1989. június 23-i Népszava is tanúskodik: „Szűrös Mátyás szerint az MSZMP, illetve annak egy vezető csoportja nem járt el elég politikusan és tapintatosan az 1956-os miniszterelnök, Nagy Imre szerepének megítélésében. Az Országgyűlés elnöke csütörtökön délután egy püspökladányi közéleti fórumon kérdésre válaszolva fejtette ki ezt a véleményét. Elmondta: a párt hozzáállása Nagy Imre rehabilitálásához tisztázódott, de ellentmondásos volt. Pedig, mint hangoztatta, a félmegoldások és a féligazságok ideje lejárt Magyarországon. A féligazság rosszabb, mint a hazugság, mert félrevezető. Nincs tévedhetetlen ember, de a politikában következetesnek és őszintének kell lenni. Tény, hogy most újabb, korábban nem ismert dokumentumok is rendelkezésünkre állnak 1956-ról, s megerősítettek abban, hogy a kivégzés politikai gyilkosság volt.”