Elkorcsult korban nincs senki, aki meglopja az álmot – halljuk a Nemzeti nagyszínpadáról. S valóban: odavész a képzelet; helyét gyorsan és hatékonyan felhasználható panelek veszik át, törvénnyé lesz a tömegember óhajtása, akinek erkölcsi érzéke csorbult, műveltsége nincs, hamis istenei sugallatára a makacs idealizmust, a láthatón túlihoz való ragaszkodást kineveti, s tudomást sem vesz a többször elhangzó alaptételről: akinek honvágya van, annak halálvágya van. Ne csodálkozzunk azon sem, hogy a színpadi borbély, Nicolas száján (Szarvas József) – mert annak legalább van értelme – a „sersélafám”-ból „sertésafán” lesz. A világnak nekivágó korszerűtlen lovagból, ha úgy tetszik, az alkotó ember alteregójából pedig bolond.
A meghibbant úr, a Don Quijotévé változott főhős, Alonso Quijana könyveit tűzre vetik, ám a könyvekben lévő gondolatok, szövegek éghetetlenek, akár Bulgakov regényében, A Mester és Margaritában, ahol a Mester regényét éppen a szellemvilág menti meg a hétköznapi pusztítástól. (Nem véletlen összefüggés ez: Bulgakov maga is írt színpadi változatot 1938-ban a Don Quijotéből, ami meg észrevehető hatást gyakorolt A Mester és Margaritára.)
Vidnyánszky Don Quijote-, illetve Cervantes-figurája (mert utóbbi is megjelenik a színen, Trill Zsolt alakításában) több vonásában emlékeztet egyébként Bulgakov Mesterére. A Mester – Istenhez hasonulva – maga teremtett hősének, Pilátusnak ad utasítást, vele viaskodik; így cselekszik a darabbeli Cervantes is. Bulgakov főalakja a mindennapok síkján kórházban, elmegyógyintézetben hal meg nyomorúságos körülmények között, a transzcendencia szintjén viszont megdicsőülve, lóháton távozik a harmincas évek Moszkvájából: Don Quijote szintén lovon ül, a jószág azonban egyúttal ócska ülőalkalmatosság, s a fenti párhuzamhoz hasonlóan leginkább kerekes székre emlékeztet, kopjája pillanatokra infúziós állványt idéz. A rendezés álomszerűségében is hasonló törvényt követ: abszolút valósága érvényes a képzelet világában is, akár A Mester és Margarita esetében, ahol a lakóbizottsági elnök például életében először álmában hallja Puskin Fukar lovagját.
A valóságnak ezt az értelmezését meglepő, ám kétségtelenül logikus módon a nemeuklideszi geometria alapelmélete egészíti ki a Nemzetiben. Don Quijote azt kérdezi Sanchótól: mi az, amit Isten egyedül egyenesnek teremtett? Válasz helyett a kardjára mutat, majd Bolyai és Lobacsevszkij valóságfogalmunkat átformáló nézetei nyomán a tér görbülete kerül rövid időre a diskurzus középpontjába.
A tér lüktet: a színpadon az egymásba illesztett, fehér kapuk szétválásával, összeillesztésével tágul, illetve szűkül időről időre. (Díszlet: Olekszandr Bilozub.) A művet színpadra író Verebes Ernő nyelve egyszerre magasztos, ironizáló, olykor a Mohácsi testvérekéhez hasonló módon játékos. A filozófiájában mély, képi világában szép munka kiváló színészi alakításokban gazdag; a teljesség igénye nélkül Bodrogi Gyulát, Reviczky Gábort, Udvaros Dorottyát, Trill Zsoltot, Tompos Kátyát, Szarvas Józsefet és Nagy Marit emelnénk ki.
(Verebes Ernő: Don Quijote. Nemzeti Színház. Rendező: Vidnyánszky Attila.)
