A bevándorlókkal is lehet csodát tenni

Böjte atya biztosan kedvelné Christian Zingg tanár urat, aki elhivatottan terelgeti a bevándorló fiatalokat.

Itt, a Kárpát-medencében mások mellett éppen Böjte Csabától tudjuk, hogy nagy elmaradásban lévő gyerekekkel, fiatalokkal is lehet csodát csinálni. Anna Thommen filmjéből úgy tűnik, ez a bevándorló fiatalokkal is lehetséges. A körülmények persze rendkívüliek: sok magyar fiatalra is ráférne az a figyelem és az a képzés, amelyet a svájci Bázelben kapnak a Svájcban letelepedni vágyó fiatalok. A film címét (Neuland) Új világnak fordítjuk, amely nem teljesen adja vissza a lényeget: a Neuland nem egyszerűen új világot, inkább meghódításra, felfedezésre váró földet jelent. A rendező a szerbiai albán Naziljét és az afganisztáni Hamidullahot emeli ki a nagyjából tizenöt fős osztályból. Többet tudunk meg róluk, mint a többiekről úgy, hogy közben azért arcot, nevet kap rajtuk kívül még három-négy gyerek.

Egy éven át követjük őket nyomon. (A film 2010 nyarától forgott.) Ezalatt megtanulják, hogyan igazodjanak el a világban. Segítenek nekik átgondolni a továbbtanulás esélyeit vagy szakmát választani, mégpedig nem ötletszerűen, hanem úgy, hogy egy-egy hétre beugranak különböző munkahelyekre; a mezőgazdaságban, műhelyekben, szociális területen próbálják ki magukat, a gyakorlati helyeket maguk keresik, tanári segítséggel. És kapnak még valamit, ami megfizethetetlen: figyelmet, önbizalmat és jó kérdéseket, amelyeket nekik kell megválaszolniuk, és amelyek arról szólnak, hogyan képzelik el a jövőjüket az új országban.

De közben az is kiderül, milyen kemény az élet egy letelepedni vágyó fiatalnak az első években. A Neulandban látjuk a nehézségeket is: a hideg hajnalokat, amikor Anna Thommen filmjének szereplői iskolába vagy gyakorlatra indulnak, a sötét téli délutánokat az osztályteremben, a kínlódást a német nyelvvel, a kudarcokat, a bizonytalanságot és a honvágyat. Azt, hogy nincs semmiféle Kánaán, csak küzdés. A nyelvvel, a kultúrával, az anyagi kiszolgáltatottsággal, a szorongással. Mivel nincs támogató család sem, vagy csak nagyon messze, a küzdelem többnyire magányos. Ezt olyan szépen, kifejezően jeleníti meg Anna Thommen filmje, hogy a néző szíve rendre összeszorul. A film szinte minden percében érezzük, ez az egész mennyire nehéz. A bizonytalanság, amit a szereplők átélnek, teljes súllyal nehezedik a nézőre is.

Anna Thommen nem mond semmit, nem is kérdez semmit a szereplőktől, csak megmutatja az életük legfontosabb pillanatait a felzárkóztató képzés első napjától az utolsóig. Kamerájával ott van az iskolai órákon, a tanár-szülő találkozón, a szakmai gyakorlaton, de még az otthoniakkal való telefonbeszélgetések során is, és ott van az osztálykiránduláson, hogy meghallgassa, miről sugdolóznak az ágyszomszédok lámpaoltás után. A nézőnek megvan az az illúziója, hogy nagyon intim pillanatok részese lehetett, és ez sokszor talán valóban így is van.

A mai nézőben óhatatlanul felvetődik az a kérdés is, alkalmazható lenne-e ez modell akkor, ha egyszerre tíz- vagy akár százezreket kellene befogadnia egy-egy országnak. Ráadásul olyanokat, akiknek nagyon határozott elképzeléseik vannak arról, hogy mi jár nekik, és ebből nem hajlandóak engedni, sőt: van, hogy a tömeg erejével szereznek érvényt az elképzeléseiknek. A határátlépéskor legalábbis biztosan így volt. Hogy a menekültáradatban ki kicsoda, később úgyis ki fog derülni. Az az egy viszont biztos, hogy rengeteg gyerek érkezett egyedül, akikről gondoskodnia kell a fogadóországoknak. Anna Thommen filmjét nézve azt kívánjuk, bárcsak ez mindenhol olyan reményteli módon történne, ahogy ebben a svájci iskolában. A csodához a rengeteg pénzen kívül legalább olyan együttműködési készség szükséges, mint amit a Neulandban szereplő fiataloknál látunk.

(Anna Thommen: Neuland, 2013. További vetítések a Szemrevaló Fesztiválon: szeptember 30., Művész mozi, Budapest, október 6., Belvárosi mozi, Szeged)