– Önt a kortárs film rosszfiújaként tartja számon a szakma és a közvélemény. Mit szól ehhez a címkéhez?
– Nem tartom magam sem rossznak, sem fiúnak. Nem is tudom, az amerikaiak például provokatőrnek neveznek, a franciák pedig elsődlegesen akkor tartanak megosztónak, amikor a szexualitás ábrázolásáról esik szó, ami az elmúlt hatvan évben mindig kényesebb terület volt minden más ábrázolásánál. Ezért nagyobb visszhangot is vált ki, ha az ember egy történet középpontjába a nemiséget helyezi.
– Honnan jött, hogy mindig a filmes konvenciók határát feszegesse, keresse, hogy meddig mehet el a képi ábrázolásban?
– Örömömet lelem abban, ha provokálok, egyszerűen szórakoztat. A Szerelem esetében szenvedélyt akartam ábrázolni, és arra törekedtem, hogy az eredmény ne legyen mesterkélt, álságos. Szerintem emiatt nem feszegeti a határokat, és nem is akartam a színészeket ebbe az irányba tolni. Ebben a közegben az emberek hétköznapjainak része a meztelenség, amivel rengeteg filmben találkozunk, én ráadásul mindezt érzelmi kiteljesülés formájában ábrázolom. Szélsőséges helyzeteket ugyan megmutatok, de minden természetes marad. A Szerelem alapötlete még a Visszafordíthatatlan idején fogalmazódott meg bennem. Akkor gondoltam arra, hogy leplezetlen szexualitás legyen a két főszereplő között, amire az akkor az életben egy párt alkotó Vincent Cassel és Monica Bellucci előbb igent mondott, majd visszakozott, mondván, a nemi életük nem tartozik ilyen formában a külvilágra. Egyébként a nemiség ábrázolásával kapcsolatban már korábban is elmondtam, hogy számomra nincs határvonal a művészet és a pornográfia között, és bármilyen alapanyagból lehet művészetet létrehozni. Utóbbira példának hozhatnám az önök sikerfilmjét, a Saul fiát is, ahol az alaptörténet szörnyűsége művészetté válik a filmnyelvnek köszönhetően, ahogy Nemes Jeles játszik vele.
– Mit gondol, maradtak még tabuk a filmben?
– Vannak témák, amik érinthetetlenek filmen, mások pedig még nem kerültek feldolgozásra.
– Nehezíti filmjei elkészültét, hogy mind messzebbre merészkedik? Egyáltalán, mit szólnak a producerek, amikor pénzt kér egy-egy újabb történetéhez?
– Természetesen nem könnyű, főleg az utolsó három filmem esetében nem volt az. Előre sosem lehet megmondani, hogy melyik film lesz anyagilag sikeres, a producerek pedig minél inkább biztosak akarnak abban lenni, hogy visszakapják a befektetett pénzüket. Ezért is vannak nehéz helyzetben, ha olyan filmtervről esik szó, amihez hasonlót korábban nem láttak még, így nincs összehasonlítási vagy viszonyítási alapjuk. Akarták tehát jó előre tudni, hogy a filmem mennyibe kerülhet, mennyi benne a drámai elem, és mennyire lesz kendőzetlen.
– Az utolsó vágás joga, tehát a film végső változatának meghatározása mindig önnél van?
– Igen, Franciaországban a rendezőé az utolsó vágás joga. A Szerelem több partner koprodukciójában valósult meg, de minden fél elfogadta, hogy az enyém a végső szó, és nem történt rám nyomásgyakorlás.
– A vizuális provokációt meglehetősen csúcsra járatta az utolsó három filmjében, mi lehetne a következő témája?
– Jelenleg még nagyon benne vagyok a Szerelemben, a miskolci Cinefest után is fesztiválokra kísérem el a filmet. Utána ki kell kicsit tisztítanom az agyamat, mert most érzelmileg nagyon telített vagyok. De valami egészen mást akarok majd csinálni, talán egy dokumentumfilmet.
– A Szerelem 3D-ben készült, és a technikával kapcsolatban azt mondta, a használatával reálisabb, intimebb lett a filmje. Ez volt az első alkalom, hogy 3D-t alkalmazott, tervez még egyszer ehhez a technikához nyúlni?
– Mivel szemüvegben kell nézni a filmet, a természetesség ilyen értelemben persze csorbát szenved, és megvan a furcsasága, mivel amúgy nem szemüveggel nézzük a filmeket. De a valós látvány reprodukálására mégis képes a technika. A filmemben pedig az a néző érzése, mintha együtt lenne a vásznon látható párral. Ami a következő terveimet illeti, könnyen megeshet, hogy egyszer még visszatérek a 3D-hez.
