Nem mindenki jut fel a hegyre

A Csomolungma sosem látott 3D-ben, sosem látott mászófilmen: a hegy lélegzetelállító, az akciók kemények.

Az izlandi Baltasar Kormákur szép csendben az amerikai filmgyártás egyik legjobban teljesítő, legbiztosabb kezű rendezője lett. A 2 kaliber és a Csempészek után ezúttal az 1996-os Csomolungma-tragédia történéseit vitte vászonra. A film elsődlegesen az eseményekben részt vevő, a hegyet megmászó és a kalandot túlélő újságíró, Jon Krakauer könyvén alapul. A sztori összetettségét jól mutatja, hogy a másik túlélő, Anatolij Bukrejev orosz hegymászó is írt könyvet, s nem meglepő módon meglehetősen másképpen emlékezik vissza a történtekre. Az viszont bizonyos, hogy a kitört hóviharban nyolc ember vesztette életét.

Az Everest című film nem nagyon akar belefolyni abba a konfliktusba, hogy kit milyen felelősség (nem) terhel, ezért a konkrét eseményektől némiképp eltérve arról szól, hogy 1996. május 10-én és 11-én egy csoport hegymászó megpróbálkozik a csúcsmászással, és néhányuknak nem sikerül. Kormákur mozija a történteket a természet és az ember küzdelmének újabb fejezeteként definiálja, s ugyan emberi tényezőre is utal a film, lényegében az egyetlen felelős a vihar. Közben pedig az a morális kérdés, hogy kell-e magunkat ilyen szélsőséges helyzeteknek kitenni. Utóbbi a film egyik legizgalmasabb kérdése lehetne: egy kívülálló számára megérteni a hegymászók gondolkodását. Kár, hogy erre nem kapunk választ – az egyetlen reakció a „miért akarnak csúcsot mászni?” kérdésre az, hogy „azért, mert ott van” –, így a film sokkal inkább látványos expedíciós kalandfilmmé válik, amelyet az élet inspirál.

Aki viszont nem a Krakauer-könyv igazságát keresi, kegyetlenül jól szórakozik így is. A remekül megválasztott színészeknek egytől egyig helyük van a hegyen, a rendező jó érzékkel vezeti őket a hófödte csúcsra, senki nem lóg ki a sorból. A felesleges mellékszálakat, a médiamunkások ottlétének okát mellőzi, s ehelyett a hegy kollektív ostromára fókuszál, amelyben a magasság emelkedésével válik mind látványosabbá a táj, s a kitettség révén fokozódik az izgalom. Az Everest annak ellenére kiszolgálja a nézőt, hogy a többség nagyjából és egészében előre tudja a végkifejletet. Az, hogy mégis bele tudunk feledkezni a cselekménybe, a rendező és színészek legalább akkora dicsérete, mint a 3D-ben sosem látott csodás hegy érdeme.

Kormákur ügyesen személyesíti meg és teszi a színészekkel egyenrangú szereplővé a Csomolungmát, így a jó és rossz klasszikus harca ugyanúgy kiolvasható a moziból, mint egy kalandos katasztrófafilm szüzséje. Külön hála, hogy az ilyenkor elkerülhetetlen szentimentális futamokból egységnyi idő alatt jóval kevesebb jut, mint más, hatásvadász kortársaknál. Az Everest könnyedén válik az egyik, ha nem a legjobb hegyi filmmé, még azzal együtt is, hogy a minőségi konkurenciát eddig mindössze az Életben maradtak és a Cliffhanger – Függő játszma jelentette.

(Everest – amerikai–angol dráma, 122 perc, 2015. Rendező: Baltasar Kormákur.)