Jobs polgártárs és a férfi a követségről

Jihlavában láttuk a „hivatalos” Jobs-filmet, és videokapcsolaton keresztül beszéltünk Julian Assange-zsal.

Alig néhány évvel a halála után egymást követik a Steve Jobs életéről szóló filmek és bár a feladat, az életút bemutatása első pillantásra nem tűnik hálátlan feladatnak, azért nem is túl egyszerű. Az ok valószínűleg a főhős „ellentmondásos és megosztó” személyisége és a rengeteg még élő szemtanú, akik mind másként gondolják a hitelességet és az objektivitást, és ezt ki is fejtik minden lehetséges fórumon. Már a 2013-as Jobs – Gondolkozz másként című játékfilm körül is csapkodtak a villámok, az idén elkészült „hivatalos” verzió is kivágta a biztosítékot már az elején,

„az özvegy például ott fúrta, ahol csak tudta, Leonardo DiCapriót is felhívta, hogy el ne vállalja a szerepet,”

amelyet végül Michael Fassbender alakított.

A 19. Jihlavai Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon is bemutatott Steve Jobs: The Man in the Machine-ról is alighanem mindenkinek lesz véleménye, erre ráadásul még a rendező személye is garancia. A többek között Oscar-díjjal is jutalmazott, korunk legfontosabb dokumentumfilmeseként is emlegetett Alex Gibney ugyanis szeret darázsfészkekbe nyúlni, nem túl ijedős, ugyanakkor rendelkezik némi kompromisszumkészséggel is. Eddigi munkássága során többek között foglalkozott Ken Kesey LSD-s buszozásával, a kerékpáros Armstrong doppingolásával, a Wikileaks-sztorival és megbirizgálta egy kicsit Tom Cruise haverjait A szcientológia és a hit börtöne című filmjével, amire a megrendelő HBO már az első kapavágás előtt 160 (!) jogászt állított rá a biztonság kedvéért.

A Steve Jobs: The Man in the Machine talán egy kicsit hosszúra nyúlt és egy kicsit sok a beszélő fej, de az archívok szépen viszik előre a történetet és a végére kikerekedik a karakter is – nyilván egy (na jó, több) bizonyos látószögből. Jobs a nehéz emberek archetípusaként jelenik meg, modora egy pokrócé, hipertehetséges és monomániás, de mindenekelőtt és fölött zseniális szervező és marketinges. Mert belevinni az embert a gépbe és szerte a világon milliókkal elhitetni, hogy az Apple azért jobb az összes többi kütyügyártónál,

„mert a terméknek lelke van és szinte szeretni lehet, nos, ez nem mindennapi teljesítmény.”

Normális esetben ugyanis az ember szereti az Istenét, a hazáját és a családját, esetleg a kutyáját és a természetet, a szórakoztató számítástechnika vívmányait meg használja, oszt punktum. Nem véletlen, hogy korunk Aranypolgárának halálhírére majdnem ugyanúgy reagált a világ egy része, mint John Lennonéra.

Jobs nem elsősorban mérnök volt vagy egy multinacionális cég vezetője, hanem világsztár. Mint például Julian Assange, ha már Gibney kapcsán felmerült a Wikileaks is. És ha már itt Jihlavában, abban a szerencsében részesülhettünk, hogy a Kultúra Házából videokapcsolat segítségével kedélyesen elbeszélgethettünk vele. Ez nem a szürrealista szekció keretein belül történt, ez már a 21. század, és ha Gustáv Husák megérhette volna, már végképp nem értene semmit.

Assange egyébként nem volt hajlandó szerepelni Gibney filmjében, és most tekintsünk el attól, hogy egy mesebeli összegért talán esetleg mégis, vagy úgy látta, hogy a történet hemzseg a tévedésektől és azért nem, mindenesetre most örömmel állt a fesztivál rendelkezésére. Az évtized embere kissé nehezen viseli a bezártságot, de azért láthatóan jól van, és változatlanul tisztán és világosan látja a világot és annak ideiglenes helytartóit, Szíriától Amerikáig, Mexikótól a CIA-ig, a korrupciótól a támaszpontokig.

„Kár, hogy az USA budapesti nagykövete nem lehetett jelen a foglalkozáson, egy másik súlycsoportból kapott volna választ a felvetéseire.”

Egy adott pillanatban viszont a maga valóságában megjelent a színpadon Mása Aljokina a Pussy Riotsból, és ezt már nehéz lett volna fokozni. Hogy Assange az én emberem is, az eddig is egyértelmű volt számomra, de röpke másfél óra alatt most ismét megerősítést nyert. Noam Chomsky szavaival élve:

„Bárki, aki ilyen önfeláldozó bátorsággal védi a demokratikus alapjogokat, elismerést érdemel, nem meghurcoltatást és börtönt.”

Már csak azért is, mert ahogy egy másik dokumentarista, Michael Moore mondta egy jó pillanatában, Julian élhetőbb hellyé tette a világot.