Gárda, cigányok, kisvárosi nihil, erőszak és végre életszagú látlelet Magyarország problémáiról – az eddig csepegtetett információk alapján ezt várta a tabuk ledöntésére kiéhezett közönség Goda Krisztina Veszettek című filmjétől. Ehelyett néhány erős jelenettel és emlékezetes alakítással megspékelt szájbarágós, banális, helyenként paródiába hajló tanmesét kapunk. Hiába az erőlködés, a Veszettek vajmi keveset mesél a mai magyar valóságról.
Mit mondhat két pár fedetlen női kebel a Magyar Gárdáról? Kissé sarkítva akár ebben a kérdésben is megragadhatjuk a Veszettek problémáit. Az alkotók minden fórumon hangsúlyozták, filmjük nem a Magyar Gárdáról szól, de ha valaki ilyen témát választ a jelenlegi politikai légkörben, biztos lehet benne, a nézők jelentős része egyből behelyettesít. A valóságot nem lehet kispórolni.
Mi másról mesélne nekünk egy északkelet-magyarországi kisváros története, ahol a fullasztó gázokat pipáló gyárkéményeknél már csak a munkanélküliség magasabb, ahol a várost felemészti a bűnözés, az etnikai konfliktusok, a korrupció és a reménytelenség, ha nem a valóságról? Nem kell túl nagy fantázia, hogy mindezt reális keretek közé helyezzük. Ahhoz már annál inkább, hogy ebbe a vészjósló tájképbe egy hőst is belelássunk, aki a semmiből érkezve rendet vág a káoszban.
Biztosan sokan emlékeznek még Sas Tamás Rosszfiúk című filmjére, amelyben Stohl András karizmatikus vezetőként átvette az irányítást néhány megzavarodott kamasz felett, és nem lett szép vége a történetnek. A Veszettekben Fenyő Iván lett Stohl András, a kamaszok maradtak, és persze ez a sztori sem zárul happy enddel. Ezért már érdemes forgatókönyveket fejleszteni állami felügyelet mellett.
Egy nehéz körülmények között élő testvérpár (Klem Viktor és ifj. Vidnyánszky Attila alakításában) történetét követhetjük nyomon a filmen. Az apa börtönben ül, az öcs tehetséges atléta, a báty piti huligán, akit egy paródiába fulladó, de halálosan komolynak szánt jelenetben, tévedésből üldözőbe vesz a rendőrség. Botrány lesz, az ügyet felkapja a média, a rendőrkapitányt leváltják. És innen indul minden.
Megérkezik ugyanis az új rendőrfőnök (Fenyő Iván), aki egyből meglátja a lehetőséget a helyi suhancokban, és két nap alatt ütőképes rendfenntartó gárdát farag belőlük. A város ezután Pintér Sándor legszebb álmait idéző tempóban tisztul meg a bűntől. A baj csak az, hogy a rend és a szabadság hamar összeütközésbe kerülnek. Ki a bűnös, miért az, és meddig tart a rendcsinálás? – tehetné fel a kérdést a film. Húsba vágó kérdések helyett azonban csupán olcsó sztereotípiákat kapunk.
A legfőbb problémát a telepiek, vagyis a cigányok jelentik a városnak. Őket onnan lehet felismerni, hogy sötétebb a bőrük. Van rendes és van lopós is közöttük, és van szerelmesen néző leányzó. Slussz. Persze senki sem szociológiai tanulmányokért jár moziba, de azt joggal várhatjuk el, ha súlyos témákról esik szó, a megfelelő eszközökkel mutassák be azokat, és ne odavetett közhelyekkel. Az egyszerűség és a nagyvonalúság csak akkor működik, ha eleganciával és fantáziával párosul. A Veszettekből azonban sajnos utóbbi kettő hiányzik.
Így minden jó szándék ellenére is érdektelenné válik a konfliktus. A film nem árnyal, nem jelöl ki hitelesen szemben állókat. A fiatalabbik fivér ugyan lassan ráébred, gárdistának lenni nem annyira rendfenntartás, mint inkább a vezető személyi kultuszát erősítő önkény. Ki akar szállni, és le akarja buktatni az időközben politikai pályára lépő rendőrfőnököt, de a bátyja, a csapat második embereként ezt nem hagyhatja. A vívódás és felismerés azonban csak sejthető, az alkotók ezt sem bonyolították túl. Tény, hogy az erőszak diadalát hirdető finálé váratlanul erősre sikeredett, de az azt megelőző egy és háromnegyed óra miatt mégsem üt nagyot.
És hogy jönnek mindehhez a fedetlen mellek? Két fiatal lány köszönti így az erkélyről a lakótelepen gyakorlatozó gárdistákat, mintegy jutalomként, hogy megtisztították a várost. Ez lenne hát a kendőzetlen igazság? Egy országban, ahol elharapózik a bűnözés, ahol egyes területeken a tehetetlen rendőrség helyett önkéntes igazságosztók döntenek bűnről és bűntelenségről, így kell érvényesen szólni a szélsőségekről? Aligha.
Egyetlen dolog menti meg a filmet a teljes hiteltelenségtől, a színészi játék, mindenekelőtt ifj. Vidnyánszky Attila játéka. Vagy nem is annyira a játéka, mint a jelenléte. Mindegy, milyen steril jelenetbe helyezik, képes elhitetni velünk, hogy mégis találhatunk valódi érzéseket és mozdulatokat a filmben.
Ez önmagában azonban még kevés. A téma miatt a film nem szakadhat el a valós környezettől, a mindennapi magyar valóságtól, és ha így van, kötelessége azt hitelesen ábrázolni. Máskülönben hatástalan példázatnak, vagy ami még rosszabb, veszélyes politikai provokációnak tűnik majd az alkotás.
(Veszettek. Magyar játékfilm, 115 perc, 2015. Rendező: Goda Krisztina. Forgalmazó: HungariCom)
