A világ fele a náciké lett

Félelmetes antiutópiát gyúrt sorozattá az Amazon.

Philip K. Dick klasszikus regényéből, Az ember a fellegvárban című könyvből az Amazon készített tízrészes sorozatot, az első epizód kedvező fogadtatása után a következő kilencet egyszerre dobva piacra idén ősszel.

A történet a japánok és a Nagy Náci Birodalom között felosztott egykori Egyesült Államok területén játszódik – értelemszerűen a San Francisco központtal működő nyugati part lett az ázsiaiaké, az ország keleti fele Hitleréké, a kettőt pedig a Sziklás-hegység körül kialakult, törvények nélküli Semleges Zóna választja el egymástól, ahol a fejvadászok, a színesbőrűek és a két birodalom által nemkívánatosnak tartott más elemek találtak menedéket.

Miközben a két világhatalom között hidegháborús helyzet van, minden frakció egy sor illegális filmkópiát igyekszik megszerezni, melyek mindegyike egy-egy alternatív történelmet mutat be. Természetesen a sorozat készítői nem sietnek az orrunkra kötni, hogy ez miért jó egyáltalán.

Japán és a Nagy Náci Birodalom már csak egyetlen lépésre van a nyílt háborútól, a Csendes-óceáni Államok fővárosa, San Francisco hemzseg a náci kémektől, miközben mindkét birodalom igyekszik leszámolni az amerikai ellenállókkal. Noha a japánok jókora technikai lemaradásban vannak a nácikhoz képest – nincs például atombombájuk –, egy újabb háború valószínűleg így is milliós veszteségeket okozna mindkét oldalnak. Úgy tűnik, Hitler békepárti, de már öreg és beteg, számos segítője, illetve utódjelöltje pedig legszívesebben nekiesne a fejletlenebb japánoknak.

A főszereplő három fiatal amerikai, egy pár: Juliana Crain (Alexa Davalos) és Frank Frink (Rupert Evans) a nyugati, egy fiatal férfi, Joe Blake (Luke Kleintank) pedig a keleti partról, az ő összefonódó történetükön keresztül kapunk bepillantást az elképzelt világba. Mindannyian akarva-akaratlanul belecsöppennek a filmkópiák utáni halálos hajszába, miközben felbukkan a két oldal titkos ügynökein kívül még a Jakuza is.

A sorozat szereplői nagyrészt ugyanazok, mint Dick klasszikus regényében, de sorsuk, valamint tetteik, egymással való találkozásaik helye és ideje, vagyis tulajdonképpen az egész cselekmény sokszor eltér a regénybelitől – általában előnyére. Az írott verzióban egyébként nem filmeket, hanem könyveket üldöznek, ez is eltér a feldolgozástól.

A széria nagy előnye, hogy csak kevésszer esik bele a klasszikus csapdába, miszerint a szereplőket fekete-fehéren jó-gonosz felosztásban tálalja. Szinte mindenkinek, még a kifejezett antihősöknek is jól bemutatják a saját személyes motivációjukat, legyen az a kegyetlenségéről híres amerikai náci karhatalom egyik fejese – akinek családja az 1929-es tőzsdekrach miatt szegényedett el – vagy éppen a japán miniszter, aki nehezen találja helyét az új világban, és sokszor szégyenkezni kényszerül megszálló honfitársainak tettei miatt. Ide sorolhatnánk a San Franciscó-i japán felügyelőt is, aki azért is próbálja kétségbeesetten elfogni üldözöttjét, hogy megmeneküljön a szégyentől és az ezzel járó rituális öngyilkosságtól.

Hátrányként említhető, hogy a főszereplőket alakító színészek – bár a végére talán jobban belejöttek – nem nyújtanak túlzottan emlékezetes alakítást. A három hős közül talán Frank Frink karaktere tűnik a legkevésbé kidolgozottnak, aki az évad első felében mást nemigen csinál, mint próbálja megúszni a konfliktusokat csak azért, hogy nem sokkal később már Clint Eastwood-i karaktereket megszégyenítő vagánysággal sétáljon be egyedül a Jakuza főhadiszállására.

Külön dicséretet érdemel a látványvilág: noha ordít egy-két totálképről, hogy számítógépes, a náci zászlókba borított New York, valamint a japán szimbólumokkal, aikidótermekkel és ázsiai piacokkal teletűzdelt San Francisco rendkívüli, egyben nyomasztó hangulatot áraszt magából.

Jól sikerültek az utcai jelenetek is, teljesen hitelesen sikerült visszaadni, milyen lenne egy náci uralom alatt álló New York vagy egy ázsiaiak által bekebelezett San Francisco, ahol nem ritka látvány a kudarcot vallott japán hivatalnokok szeppukuja, vagyis rituális öngyilkossága. Az évad végére ráadásul még Berlinbe is eljutunk.

Még durvább hatású, amikor például egy félreeső vidéki országúton elkezd esni a hamu, a helyi rendőr pedig teljes nyugalommal közli, hogy ez a közeli krematórium felől jön. A sorozat rengeteg apró részletre ügyel, amelynek segítségével hitelesen adja vissza Philip K. Dick hátborzongató utópiáját.

Ugyan nem lenne meglepetés, ha jönne a folytatás, az évadot úgy zárták le, hogy talán még sorozatzárásnak is elmenne – nem egy széria hagyott már nagyobb kérdőjeleket a múltban megválaszolatlanul. Ennek ellenére a sorozatban még bőven van muníció, rengeteg a megválaszolatlan kérdés, melyekre külön ki lehetne térni egy esetleges második évadban.