A széria nagy előnye, hogy csak kevésszer esik bele a klasszikus csapdába, miszerint a szereplőket fekete-fehéren jó-gonosz felosztásban tálalja. Szinte mindenkinek, még a kifejezett antihősöknek is jól bemutatják a saját személyes motivációjukat, legyen az a kegyetlenségéről híres amerikai náci karhatalom egyik fejese – akinek családja az 1929-es tőzsdekrach miatt szegényedett el – vagy éppen a japán miniszter, aki nehezen találja helyét az új világban, és sokszor szégyenkezni kényszerül megszálló honfitársainak tettei miatt. Ide sorolhatnánk a San Franciscó-i japán felügyelőt is, aki azért is próbálja kétségbeesetten elfogni üldözöttjét, hogy megmeneküljön a szégyentől és az ezzel járó rituális öngyilkosságtól.
Hátrányként említhető, hogy a főszereplőket alakító színészek – bár a végére talán jobban belejöttek – nem nyújtanak túlzottan emlékezetes alakítást. A három hős közül talán Frank Frink karaktere tűnik a legkevésbé kidolgozottnak, aki az évad első felében mást nemigen csinál, mint próbálja megúszni a konfliktusokat csak azért, hogy nem sokkal később már Clint Eastwood-i karaktereket megszégyenítő vagánysággal sétáljon be egyedül a Jakuza főhadiszállására.
Külön dicséretet érdemel a látványvilág: noha ordít egy-két totálképről, hogy számítógépes, a náci zászlókba borított New York, valamint a japán szimbólumokkal, aikidótermekkel és ázsiai piacokkal teletűzdelt San Francisco rendkívüli, egyben nyomasztó hangulatot áraszt magából.
Jól sikerültek az utcai jelenetek is, teljesen hitelesen sikerült visszaadni, milyen lenne egy náci uralom alatt álló New York vagy egy ázsiaiak által bekebelezett San Francisco, ahol nem ritka látvány a kudarcot vallott japán hivatalnokok szeppukuja, vagyis rituális öngyilkossága. Az évad végére ráadásul még Berlinbe is eljutunk.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!