Amíg van fény, él a remény

Újjáéledt hamvaiból a Csillagok háborúja. Az ébredő erő George Lucas nélkül lett kiváló folytatás.

Tizenhat évvel ezelőtt, amikor bemutatták a Csillagok háborúja (Star Wars) előzmény-trilógiájának első epizódját, a Baljós árnyakat, hatalmas csalódás ért. Úgy éreztem, vélhetően sokakkal együtt, hogy átvertek: a régóta várt film egy semmitmondó, erőltetett vacak lett, amely belerondít a sorozat legendájába.

A George Lucas felügyelete mellett 1977-től \'83-ig készített első három epizód (Csillagok háborúja, A Birodalom visszavág, A Jedi visszatér) több lett mint egyszerű sci-fi vagy fantasy, szinte vallást teremtett. Ehhez képest a történet előzményeit elmesélő hármas (Baljós árnyak, A klónok támadása, A Sith-ek bosszúja), amely \'99-től 2005-ig került a mozikba, ostoba politikai sztorit kreált az űreposzból.

Szerencsére a folytatás, az új trilógia első filmje, Az ébredő erő gyorsan elfeledteti az ügyetlenkedést, és visszarepít bennünket ahhoz a mítoszhoz, amely sok százmillió fanatikust teremtett az elmúlt szűk negyven évben. 2012-ben, amikor a Disney megvásárolta a Lucasfilmet, és így a sorozat jogait is, sejthető volt, hogy az új trilógiánál nem követik el ugyanazt a hibát még egyszer, mint George Lucas korábban.

A kultikus alkotót kiszorították a produkcióból, még a forgatáson sem látták szívesen. Producernek a sikerfilmeket futószalagon gyártó Kathleen Kennedyt nevezték ki, a rendezést (és a forgatókönyvírás egy részét) J.J. Abramsre bízták, aki már többször bizonyított: ő csinálta a Super 8-at és egy másik legendás sorozat, a Star Trek felújítását is.

Ami azonban ennél is fontosabb, hogy igazi Csillagok háborúja-fanatikus, ezen a mítoszon nőtt fel, mindent tud a sorozat világáról. Ezek után talán nem csoda, ha Az ébredő erőben megvan minden, ami a klasszikus trilógiát jellemezte. George Lucas annak idején összeszedett egy rakás kulturális utalást, beszórta egy dobozba, alaposan felrázta, és ez lett a Csillagok háborúja.

A vásznon egyszerre van jelen Nyugat és Kelet, a szamurájok és a vadnyugat, a szekták és a totalitárius diktatúrák; a számtalan vallási elemből összeeszkábált mitológia; a hagyományos mesevilág: manókkal, óriás szörnyekkel, hercegnőkkel, gonosz varázslókkal. És persze ott van a hetvenes-nyolcvanas évek világpolitikája, a kétpólusú univerzum, vagyis a Jó és a Rossz, a fény és a sötétség, a sokszínűség és az uniformizált társadalom összecsapása.

Az eredeti történetben a gonosz, elnyomó Birodalommal szemben megjelennek a „multikulturális”, idealista, naiv és végtelenül becsületes lázadók. Akik végül természetesen felülkerekednek. A Csillagok háborúja univerzumában mindent áthat az erő, amelyet a sötét oldal katonái, a Sith-ek és a jók, a Jedi lovagok egyaránt fel tudnak használni – a tét pedig az egyensúlyi helyzet megteremtése (persze a jók irányításával).

Ezzel a spirituális töltettel vált teljessé a mítosz, amely igazi globális mítosz, hiszen az űr(szappan)opera világában mindenki otthon érezheti magát nemre, vallásra, bőrszínre való tekintet nélkül. És ki állna ellent egy filmnek, amiben a vagány, talpig becsületes és vicces jók legyőzik a szürke, kimért és diktatórikus rosszakat? Az ébredő erő is e szerint a recept szerint készült.

Elővették a \'77-es első részt, és annak szellemében forgattak egy tiszteletadásnak is beillő, mégis teljesen friss és önmagában is működő filmet. 30 évvel járunk A Jedi visszatér eseményei után.

Az akkori lázadók nem arattak teljes győzelmet, az univerzumban megint felbukkant a gonosz, ezúttal Első Rend néven, amely ismét a jók, vagyis immár az ellenállók elpusztításán ügyködik. Luke Skywalkernek, a legendás utolsó Jedi lovagnak nyoma veszett, az ellenállók és a sötét oldal is őt keresi, hiszen csak ő teremthet újra egyensúlyt az erőben. A történet középpontjában ismét egy titkos információ áll: Luke lakóhelye az univerzum egy távoli szegletében, erre vadászva csapnak össze a sötétség és a fény harcosai.

Mindeközben A Jedi visszatér űrcsatájának mementóiként feltűnnek a sivatag-bolygóra zuhant óriás cirkálók és kiégett birodalmi lépegetők, amelyeket – szép alkotói önreflexióként – alkatrésznepperek szerelnek szét, és adnak el. És megjelennek természetesen a klasszikus trilógia főszereplői is: Han Solo, Csubakka és Leia Organa. De ez a történet már nem róluk, hanem új hősökről szól: Reyről, a fiatal lányról, akiben váratlanul felébred az erő (így nem kétséges, kinek a leszármazottja), Finnről, a jó útra tért birodalmi rohamosztagosról, illetve Kylo Renről, a sötét oldal harcosáról, aki szintén híres felmenőkkel bír, és aki egészen másként gonosz, mint elődei. Összetettebb, bonyolultabb karakter.

És ez a komplexitás jellemző a film egészére is. Vagyis J.J. Abrams úgy őrizte meg a hagyományokat, hogy tovább is tudott lépni, újabb dimenziókat nyitott meg a sorozat számára.

Persze a lényeg még mindig pofon egyszerű: a jó és a rossz örök (és végtelenül naiv) csatája, amelynek legfőbb tanulsága, ahogy az egyik szereplő szájából el is hangzik, mindegy, milyen kilátástalan a helyzet, mindenen felül lehet kerekedni: hiszen amíg van fény, addig él a remény. A kérdés már csak az, most is be tudjuk-e helyettesíteni a jókat és a rosszakat a jelenkorunk szereplőivel, és a számtalan valóságos erő összeütközése közepette is értékelni fogjuk majd vajon a mesebeli fényt a sötétség ellenében?

(Star Wars – Az ébredő erő [12], 136 perc, 2015. Rendező: J.J. Abrams.)