Egy érzelmi thriller hősnőjeként tért vissza

Charlotte Rampling brit színésznő két elismerést is kapott az Európai Filmdíj átadóján.

– Ha életműdíjat kap egy színész, akkor elérkezett az ideje annak, hogy összegezze a karrierjét?
– Talán mások így tesznek, én nem tartozom közéjük. A mostani elismerést ugyanakkor örömmel fogadtam. 2003-ban is megnyertem a legjobb színésznő Európai Filmdíját, ráadásul imádom is Európát, a legjobb filmjeimet itt készítettem. A franciáknak ott van a César-díj, a briteknek a BAFTA, az amerikaiaknak az Oscar, de számos európai országnak nincs jelentős nemzeti elismerése. Az Európai Filmdíj az összes európai hangra igyekszik felhívni a figyelmet, ettől is különleges ez az elismerés. Egy bizonyos kor felett az embert elkezdik megkeresni a fesztiválok, hogy életműdíjat adjanak neki, ez a mostani mindezektől sokkal különbözőbb pillanat. De az életnek mindig tovább kell mennie, mindig előre kell néznünk.

– A mostani elismerés, valamint a 45 év című új filmjének főszerepe és az azzal párosuló díjak mintha újra felpörgették volna a karrierjét. Az elmúlt öt évben inkább tévés filmszerepeket kapott.
– Igen, mondhatni, újra felfedeztek, ráadásul a 45 év hazatérésként is felfogható. Szerepeltem ugyan már a brit – és egyébként remek – Broadchurch című tévésorozatban, és a BBC televíziós produkcióiban is, de Andrew Haigh rendezése volt az igazi visszatérésem a brit film világába. Most éreztem csak igazán, hogy ez már nagyon hiányzott az életemből, függetlenül attól, hogy az elmúlt évtizedekben francia karriert futottam be. Hiszen angol vagyok, ebben az országban nőttem fel és éltem 25 éves koromig.

– Az egyik legfontosabb fordulatot a pályafutásában a francia rendező, Francois Ozon hozta el. Nem véletlenül ő adta át önnek szombaton este az életműdíjat is.
– Egyértelmű, hogy az Uszoda és a Homok alatt nagyon fontos volt a pályafutásomban. Mindkettőben volt spiritusz és valami megfogalmazhatatlan, ami teljesebbé tett. Azok a filmek fontos kérdéseket tettek fel a saját személyemmel és mint színésznővel kapcsolatban.

– Legutolsó szerepében, a 45 évben egy olyan nőt játszik, aki 45. házassági évfordulójára készül, amikor férje megtudja, miképp halt meg fiatalkori szerelme. A helyzet képtelen rivalizálásba kényszeríti a nőt. Gondolkodott azon, hogy a való életben miképp reagálna hasonló helyzetre?
– Azért nehéz erre válaszolni, mert az én életem teljesen más volt, mint a hősnőé. Én mindig szembesítettem magam a tetteimmel, míg az általam megformált karakter nem. Ő olyan csendes életet élt, amelyben a házasság, és a gyerekek voltak a főbb állomások, s amelyben nem tesznek fel az emberek túl sok kérdést, és a status quóra törekednek. Én mindig vitában álltam magammal: az élet ugyanis nem könnyű, és szerintem mindig kérdéseket kell feltennünk magunknak az életről. És ahogy a filmben is elérkezik a pont, az élet hozza a kérdéseket Olyanokat, amelyeket addig nem mert az ember feltenni magának. És ilyenkor, mint egy lavina esetében, már nem lehet uralni a körülményeket. A forgatókönyvben eredetileg sokkal több párbeszédes jelenet volt, a mindennapokat fejtették ki így. De később kiderült, az érzések, a szavak nélküli gesztusok izgalmasabbak, így a film afféle érzelmi thrillerré fejlődött.

– Alakításáért sokak szerint Oscar-jelölésre is esélyes. Figyelemmel kíséri a találgatásokat? Egyáltalán: mennyire foglalkoztatja a jelölés gondolata?
– Ó nem, sosem foglalkoztatott! (nevet) Fantasztikus, hogy milyen szinten mennek a találgatások rólam, de tény, több fontos kritikusi szervezet is az év színésznőjének jelölt. Kétségtelenül nagy megtiszteltetést jelentene, ha felterjesztenének az Amerikai Filmakadémia elismerésére.

– Mi alapján vállal el egy filmszerepet, mi érdekli legjobban ennyi év után a filmezésben?
– Szerepekkel, rendezőkkel nincs kívánságlistám. Nekem az a legfontosabb, hogy a szerep szórakoztasson. Hogy érezzem, bele akarok bújni annak a személynek a bőrébe. Olyan szerepeket keresek, amelyek megindítanak, elbűvölnek, vagy igen, gyakran akár zavarba is hoznak. Rendületlenül keresem a rejtélyeket.