David Lynch hetvenéves lett

A Radírfej, a Kék bársony és a Twin Peaks alkotója nemcsak a mozit, a televíziót is megváltoztatta.

David Lynch élete mintha egy David Lynchről készített David Lynch-film lenne.

A pasztellszínű amerikai kisvárosi idill, amelyet a munkáiból jól ismerünk, számára a gyermekkor valóságát jelentette. A Montana állambeli Missoulában született, ám alig két hónapos korában tovább is állt szüleivel. Apja kutatóként a mezőgazdasági minisztérium megbízásából folyamatosan új állomáshelyen dolgozott, így a család bejárta az észak-nyugati államok egy részét, majd a keleti partra, Virginiába költöztek.

Mint egy ízléstelenül harmonikus poszter: fehér kerítések előtt hajladozó sárga virágok, ragyogóan kék égben békés tornác, gőzölgő sütemény, és vidáman daloló rigó. Lynch ebben nőtt fel, ám hamar elkezdték izgatni az idilli felszín alatt megbújó, rejtett területek. Állatokat boncolt, bombát robbantott, és vonzotta minden, ami nem hétköznapi, ami torz, groteszk, félelmetes, de mégis a mindennapi valóság része. Ezt a két, egymásba fonódó világot jelenítette meg a filmjein, a Radírfejtől a Kék bársonyon át a Mullholland Drive-ig.

Az iskolában gyengén teljesített, az oktatást a kreativitás elleni merényletnek tartotta. A festészet ellenben gyermekkorától fogva szenvedélyesen izgatta, beiratkozott a bostoni szépművészeti múzeum iskolájába, de ezt is hamar otthagyta, hogy Európába utazzon barátaival. Az áhított ihletre azonban itt sem talált rá, visszatért Amerikába és Philadelphiában, a képzőművészeti akadémián folytatta művészeti tanulmányait.

Akkoriban egy hullaház szomszédságában, száradó hullazsákok között lakott. Innen, immár feleségével és tuskólábbal született lányával egy tizenkét szobás lakásba költözött – egy szegénynegyedbe, ahol többször kirabolták őket, és nem volt ritka, hogy a nyílt utcán lőttek le embereket. Erről később a rendező úgy vallott: a környék tele volt erőszakkal, gyűlölettel és szeméttel, folyamatosan félelemben éltünk, de semmi más nem volt rám akkora hatással egész életében, mint Philadelphia.

Az akadémián kezdett el rövidfilmeket forgatni. 1966-ban készült el a Six Men Getting Sick (Hat alak rosszul lesz), majd egy évvel később az Alphabet (Ábécé). Első történetmesélő filmje, a The Grandmother (A nagymama) 1970-ben született, és olyan (elsősorban német expresszionista) filmek hatását viseli magán, amiket Lynch sosem látott. Az alkotásért ösztöndíjat nyert Los Angelesbe, ahol behatóbban megismerkedhetett a filmezéssel.

Barátaival kezdett bele a Radírfej forgatásába, amely végül négy évig tartott. Az 1977-ben elkészült szürreális fekete-fehér rémálom sötét világképe és zavarba ejtő témaválasztása felkeltette a figyelmet rendezője iránt.

Mel Brooks, a híres komikus épp rendezőt keresett Az elefántember című mozihoz, miután megnézte a Radírfejet, átölelte Lynchet és így kiáltott: Te őrült vagy, imádlak, fel vagy véve! Az Anthony Hopkins és John Hurt főszereplésével készült alkotás 1980-ban nyolc Oscar-jelölést kapott, amelyből kettőt maga Lynch könyvelhetett el a legjobb rendező és legjobb adaptált forgatókönyv kategóriában.

Geroge Lucas, aki szintén hatalmas Radírfej-rajongó volt, rábízta volna A jedi visszatér rendezését, de Lynch elutasította, elkészítette inkább a kultikus sci-fi regény, a Dűne filmadaptációját Kyle MacLachlannel és Stinggel a főszerepekben. Amivel aztán csúnyán megbukott, bár sokan úgy vélik, ez is remekmű lett volna, ha Lynch vághatja meg, és nem a producerek. Bár a rendező a kudarcról később elmesélte, hogy George Lucas előre figyelmeztette, a Dűnét nem lehet megfilmesíteni, „neki lett igaza”.

Ez idő tájt kezdte el rajzolni kultikussá vált ironikus képregény-sorozatát, a The Angriest Dog in the World (A világ legdühösebb kutyája) címmel. 1986-ban elkészítette több mint tíz éve dédelgetett álmát, a Kék bársonyt, amelyben megjelenik az összes jellegzetes lynchi jegy: a szürrealitás, a titkokhoz és bizarr témákhoz való vonzódás, a szex és az erőszak viszonya, az elfojtások, a tudatos és a tudattalan kapcsolata, a látszatok és a perverziók összefonódása, a groteszk, gyakran démonikus karakterek, a szövevényes szálakon futó cselekmény és a nyugtalanító végkifejlet.

Sokan öncélúnak látták a műben megjelenő erőszakot, de még többen méltatták a rendező géniuszát és úttörő stílusát. A filmért Lynchet újra rendezői Oscarra jelölték.

A Nicolas Cage és Laura Dern alakításával készült Veszett világ című filmjét 1990-ben mutatták be. A harsány road movie valójában egy Óz, a csodák csodája átirat, amely Lynchtől szokatlan módon happy enddel zárul. A féktelen erőszakorgia Cannes hódolatát elnyerte: a rendezőt Arany Pálmával díjazták, Amerikában azonban ostoba látványosságnak tekintették a filmet.

Ebben az évben Lynch meglepőt húzott: a nagy filmrendezőktől akkor még szokatlan módon televízióra váltott, és Mark Frost társaságában elkészítette a Twin Peakset, ami alapjaiban változtatta meg a televíziózás történetét. Kimozdította a nézőket a korábbi passzív szerepből, és alaposan megdolgoztatta őket. Lynch kifordított minden konvencionális sémát, amelyhez a tévénézők addig hozzászokhattak, a Twin Peaks nemcsak elmesélt egy történetet, de azt is megmutatta, hogyan lehet elmesélni egy történetet a képernyőn, és mindezt félelmetes öniróniával.

A két évadot megélt széria újszerűsége és iróniája ellenére hatalmas sikert aratott, mindenki tudni akarta, ki ölte meg Laura Palmert, Lynch valóságos popkulturális ikon lett, a produkció kapott három Golden Globe-díjat kapott, és Angelo Badalamentinek a sorozathoz komponált zenéje is világhírűvé vált.

A rendező csak egy dolgot rontott el, filmre vitte a sorozatot. A Twin Peaks: Tűz, jöjj velem a történet előzményeit mutatja be, vagyis értelmezi a misztikumot. Ezzel alaposan felbosszantotta a közönséget, a rajongók és a kritikusok körében ez a legtöbbet bírált munkája.

Egy háromrészes epizódfilm, a Hotel Room (Hotelszoba) után 1997-ben forgatott ismét mozifilmet. A Lost Highway című hipnotikus moziban még megszokott útját követte, majd az Igaz történettel az egyszerűbb történetvezetéshez tért vissza. A szokatlan kitérő után a 2001-es Mulholland Drive című thrillerrel már nem kegyelmezett, a film burleszkbe hajló tragikomédia, melodramatikus love story, szimbolikus ars poetica, szarkasztikus társadalomkritika és pszicho-horror volt egyben. Ez a sok tekintetben összefoglaló szándékú alkotás Lynch egyik legkomplexebb és legijesztőbb munkája lett, amely nem szolgál megnyugtató magyarázattal – mindegy hányszor nézzük meg.

2006-ban a rendezőt a velencei filmfesztiválon életműdíjjal tüntették ki. Ekkor mutatták be versenyen kívül háromórás Inland Empire című alkotását, amely ez ideig az utolsó mozifilmjének bizonyult.

Hosszabb hallgatás után Lynch tavaly bejelentette, hogy 2016-ban, az eredeti széria fináléjának 25. évfordulóján újraindul a Twin Peaks, amelynek mind a tizennyolc új részét ő maga rendezi majd. Ismét bebújhatunk hát a bordó bársonyfüggönyök mögé, hogy ráleljünk lelkünk sosem látott, titkos, félelmekkel és elfojtással teli területeire.