Elhunyt Zsigmond Vilmos

Az Oscar-díjas operatőr életének 86. évében halt meg.

A kortárs film- és fotóművészet egyik legjelentősebb alkotója január elsején, életének 86. évében hunyt el – közölte a filmes folyóirattal üzlettársa, Yuri Neyman.

Utolsó nagyinterjúnkat 2015 áprilisából itt olvashatja Zsigmond Vilmossal.

Zsigmond Vilmos 1978-ban nyerte el a filmművészet legrangosabb elismerését Steven Spielberg Harmadik típusú találkozások című filmjének operatőreként, mert „sajátos technikájával a digitális effektusok korát megelőzve volt képes meghökkentő látványt nyújtani”.

1930. június 16-án született Szegeden. Édesapja fényképezőgépével kezdett ismerkedni a fotózással, ahonnan talán már egyenes út vezetett odáig, hogy 1955-ben a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán, Illés György tanítványaként végzett operatőrként. Megörökítette az 1956-os forradalom eseményeit, majd 1956 novemberében Kovács László operatőrrel – táskájukban csaknem tízezer méternyi filmfelvétellel – elhagyta Magyarországot. A forradalomról készült felvételeik bejárták a világsajtót, s ezzel

nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a világ megtudja, mi történt 1956-ban Magyarországon.

„Amikor kitört a forradalom, kint voltunk az utcán, éltük a forradalmat, de két napig nem is jutott eszünkbe, hogy ezt rögzíteni is kellene. Aztán valaki azt mondta, vigyük a technikát és vegyük fel a történéseket. Hat-nyolc forgatócsoport volt, így vettük fel az egész forradalmat és örökítettük meg, hogy az utókor is tudja, mi történt akkor” – mesélte lapunknak adott nagyinterjújában tavaly áprilisban.

Eredetileg Ausztráliába akart menni, mert az messze volt, olyan távol, hogy oda a kommunizmus sosem juthat el. Édesapja viszont azt mondta neki, menjen inkább Hollywoodba. „Olyan szempontból végül nem volt igaza, hogy Ausztráliában is sok tehetséges operatőr indult el akkortájt a pályán, így, ha oda mentem volna, ott is lehettem volna operatőr” – mondta.

Az ötvenes években Magyarországon, később Amerikában is sokat fényképezett, de képeiből csak két kiállítást rendeztek életében – az egyiket Amerikában, a másikat pedig tavaly Magyarországon, a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeumban. A világhírű operatőr ekkor ünnepelte 85. születésnapját.

Első jelentősebb munkája a Peter Fonda rendezte A bérmunkás volt 1971-ben, de hollywoodi karrierje igazán azután indult be, hogy még ugyanebben az évben Robert Altmannal együtt dolgozott a McCabe és Mrs Miller című filmen. Fotós tapasztalatát felhasználva laboratóriumi eljárással fakított ki felvételeket, hogy a régi filmek hangulatát idézze. Ezt az eljárást alkalmazta később A madárijesztőben és A szarvasvadászban is.

Ezt követően a világ egyik legkeresettebb nemzetközi operatőre lett, meghatározó figurája az amerikai film hatvanas években kezdődő korszakának. A független filmes mozgalom, az Új Hollywood kedvezett Zsigmond Vilmos látásmódjának, az emberi arcot középpontba állító, realista ábrázolásnak. A fények és árnyékok festőjeként tisztelték. Fotóin is az ember kerül leggyakrabban középpontba.

Többek között John Boormannal, Woody Allennel, Brian De Palmával, Steven Spielberggel, Jerry Schatzberggel és Michael Ciminóval is együtt dolgozott.

Az Amerikai Filmakadémiától Zsigmond Vilmos Steven Spielberg Harmadik típusú találkozások című sci-fijének fényképezéséért vehette át az Oscar-díjat 1978-ban, de még háromszor jelölték az elismerésre: egy évvel később A szarvasvadász, 1985-ben A folyó, 2006-ban pedig a Fekete Dália című filmért. Megkapta az Amerikai Operatőrök Társaságának (ASC) életműdíját és A szarvasvadászért a Brit Filmakadémia (BAFTA) elismerését is. A vietnami háborút bemutató film volt számára a legkedvesebb alkotás, amint valaha dolgozott. 2014-ben, a 67. cannes-i filmfesztiválon életműdíjjal ismerték el operatőri munkáját.  1999-ben megkapta az Amerikai Filmoperatőrök Társasága (ASC) életmű-kitüntetését.

Képi látásmódjáról így nyilatkozott lapunknak: „Az irányzat (Zsigmond Vilmosék látásmódja – a szerk.) nem csak a rendezőkre épült. Ha beszélhetünk olasz neorealizmusról és francia új hullámról, akkor tulajdonképpen ez volt az amerikai új hullám. Időben később, az európai mozgalmak után kezdődött, és mi, Európából érkezőként – legalábbis szellemileg – már benne voltunk ebben. Az új rendezők Amerikában is szerettek volna változtatni és a mézes-mázos történetek helyett a valóságról is akartak filmezni. Így a hatvanas évek végével kezdődő időszakban olyan alkotások készültek, amelyek az emberekről szóltak.”

„Szerencsénk volt, ebbe csöppentünk bele”

– mondta.

2002-ben fényképezett először magyar filmet: a Bánk bán című Erkel-opera 2002-es filmváltozatáért Káel Csaba rendezővel megosztva megkapta a legjobb operaadaptációért járó díjat a világ egyetlen filmoperatőr fesztiválján, a Cameraimage-n. 2006-ban egyik közreműködője volt A lyukas zászló című 1956-os dokumentumfilmnek, s ő volt az operatőre A halálba táncoltatott lány című, Hules Endre által rendezett filmnek (2011). Számos mesterkurzust tartott az Egyesült Államokban és Magyarországon is.

A digitális filmezésről is volt érvényes mondanivalója: „A kérdés az, hol születik meg a kép. A fejedben vagy amikor a fényképezőgéppel kattintasz? Ha a fejedben van a kép, ha tudod, hogy mit akarsz, akkor azt meg tudod valósítani digitális technikával is. Ha így gondolkodunk, a digitális fényképezéssel egyszerűbbé válik a szakma. De ez nem jelenti egyszersmind azt, hogy jobbá is válik. Ahhoz tudnunk kell, hogy mit miért csinálunk.” – mondta. Az operatőröknek azt tanácsolta, hogy a a digitálisan rögzített felvétellel is úgy bánjanak, mintha filmszalag lenne.

Zsigmond Vilmost 2000-ben Göncz Árpád államfő elnöki Aranyéremmel tüntette ki, 2001 óta a Corvin-lánc birtokosa, 2004 óta Szeged díszpolgára, ahol mozitermet is elneveztek róla. 2005-ben megkapta a Magyar Operatőrök Társasága életműdíját, a következő évben a Magyar Művészetért Díjat, 2013-ban a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) tagjai közé választották. A 2014-es cannes-i filmfesztiválon átvehette az operatőri életműdíjat, ősszel a CineFest miskolci nemzetközi filmfesztiválon ismerték el életművét.

Határozott elképzeléseit jól leírja alábbi néhány mondata:

„A pályám során sok rendező azért vett fel, mert tudta, hogy jó szakember vagyok, de aztán megpróbálta a saját elképzelését rám erőltetni. Az ilyen direktor rossz operatőrt választott velem.”