A film kerettörténete ugyanakkor új megvilágításba helyezi az ember fennmaradását. Glass pauni indiánok között élt, feleségét a fehérbőrűek ölték meg, félvér gyermeke is majdnem odaveszett. A prémvadászokat pedig az arikara törzs harcosai üldözik, mert azt hiszik, elrabolták a törzsfőnök lányát. Mit jelenthet ebben a kontextusban a túlélés? Vajon ugyanazt a prémvadászoknak, mint a hamarosan leigázott és rezervátumokba száműzött őslakosoknak? És mit szól mindehhez a természet, amelyet a fennmaradó ember építette civilizáció minden eszközzel kizsákmányol?
Inárritu ezekre a kérdésekre valódi látványorgiával keresi a választ. Emmanuel Lubezki operatőrrel együtt olyan képi világot alkottak, amely láttán valóban leeshet az állunk. Néha már nem is nézői, résztvevői vagyunk a filmnek, és ehhez még olcsó 3D-s szemfényvesztésre sincs szükség.
Nem hibátlan ugyanakkor a film. Sajnos teljesen hiányzik belőle a Birdman iróniája. Helyette Terrence Malick-féle (Az élet fája, Az őrület határán) szemlélődő tragédiát kapunk, ami Malicken kívül keveseknek áll jól. Ízlés kérdése persze, de talán jobb lett volna a saját magán is nevető történetmesélés, mint ez az univerzummá tágított, mindent átható melodráma. Igaz, ez utóbbihoz viszont remekül passzol Leonardo DiCaprio morcos tekintete, amiért sokan már jó előre odaadták neki az Oscar-díjat. Kifogástalan választás volt Hugh Glass megszemélyesítésére, ám a film igazán nagy dobása nem az övé, hanem Tom Hardyé, aki a nemezis szerepében nyújt felejthetetlent.
Néhol túlzottan belassul film, egy időre elfogy az első óra lendülete, és a lélegzetelállító kameramozgásokat és képeket sablonos megoldások helyettesítik; időnként felülkerekedik az ideológia, vagy épp a szívszorító küzdelem változik fájóan üres formává, de még így is A visszatérő az elmúlt évek egyik legjobb filmje. Olyan, amiért érdemes moziba járni.
(A visszatérő [16], amerikai kalandfilm, 151 perc, 2015. Rendező: Alejandro González Inárritu.)
