Így kell közepes könyvből rossz sorozatot csinálni

A Shannara olyan, mint a szegény ember Gyűrűk Urája. Vagy a Trónok Harca fordulatok nélkül.

Ami egyébként a karaktereket illeti: míg Peter Jackson Gyűrűk Urájában amerikanizálták a szereplőket (Legolasból sikerült pajzson gördeszkázó Tony Hawkot csinálni, Aragornból kvázi szuperhőst, Gandalfból pedig turbónagypapát), a Shannara amerikai szerzeményként sem kerülhette el az újraértelmezést, és ezt a színészi játéknak sem sikerült kompenzálnia. Wil az eleinte a külvilágban esetlenül mozgó, de józan paraszti ésszel megáldott vidéki fiú helyett egy igazi bamba lúzer lett némi kamaszos túlfűtöttséggel, Amberle-t meg hiába játssza a gyönyörű Poppy Drayton, ha egyetlen használt arckifejezéséről inkább jut eszébe az embernek egy cipője bekötésében kudarcot vallott kislány esdeklő pillantása, mint egy tragikus hősnő vívódása, akinek vállát az egész világ megmentésének terhe nyomja.

Eretria pedig, akiből már a könyv is igazi minority studies tanulmányt csinált, a sorozatban még a szövegében is didaktikusan ki kell, hogy fejezze osztályöntudatát: „azt hiszed, jobb vagy nálam?!” – kérdezi Amberle-t, és dacos „minek javuljak meg” felhanggal utasítja vissza az esetleges segítő szándékot. Ezekben a jelenetekben mintha egy kilencvenes évekbeli amerikai gettósulifilm első harmadát látná az ember az öntudatos hispán „rosszlánnyal”. A könyvben egyébként a „romanók” gyakorlatilag a cigányoknak megfelelő törzsként vannak ábrázolva, de gyanítom, a kreol bőr és a sztereotipikus ábrázolás már nem fért volna bele egy 2016-os sorozatba.

Ugyanakkor a rendezők javára írható, hogy emellett mégis megpróbáltak valamiféle pluszt hozzáadni a történethez. A könyv szerint Amberle hercegnő küldetését például csaknem egyhangúlag támogatják az elf döntéshozók, így a sorozatban megpróbáltak valamiféle udvari intrika szálat is belehúzni a történetbe, illetve kísérletet tettek szerelmi szálak integrálására is.

Tegyük hozzá, hogy a tájak elég impozánsak – részben azért, mert a Shannarát is Új-Zélandon forgatták, részben meg az elég jól alkalmazott CGI miatt – ugyanakkor az elf főváros, Arborlon királyi kastélya egy orvosi rendelő sterilségét ötvözi egy pláza élettelenségével (ennek ellenpontjai a tájban funkciótlanul elhelyezett traktorroncsok meg autópálya-felüljárócsonkok – rejtélyes, hogy maradtak meg több ezer éven úgy, mintha csak ötven éve rohadnának).

Ehhez jönnek még az ostoba, nyilvánvalóan térképről és latin szótárból lopott nevek (Eretria egy betűcserével az Eritreából, Paranor mint a varázslatok helye, vagy Arborlon, az elfek erdős otthona), illetve a jelmezek: Wil a kötött sapkájában kiköpött Jay egy tetszőleges Shop-Stop filmből, Amberle a H&M nyári kollekcióját, nagybátyja, Ander a Springfield zakóit kedveli.

Ami nekem még ennél is feltűnőbb volt, az az, ahogy képtelenek voltak természetesre sminkelni az elfek hegyes műfülét: ahányszor átderengett valami kis fény rajta, szinte Rotring ceruzával lehetett volna megrajzolni, hol húzódik a ragasztás vonala. Ezek talán apróságnak tűnnek, de igenis számítanak.

Mindazonáltal a rajongók megkaphatták, amit akartak (már a premiert hét és fél millióan nézték), a kevésbé elkötelezettek pedig ló helyett jó a szamár is alapon nézhetik, amíg George R. R. Martinra várnak, hogy végre befejezze a Trónok Harca hatodik könyvét.