A Brooklyn üzenete persze egyértelmű: kényszerből elhagyni az otthont tragikus elhatározás, és aki így dönt, megérdemli, hogy az új hazájában meglelje a boldogságot. Nyilván ennek szól az elsöprő amerikai siker is – a női főszereplő mellett a legjobb film és a legjobb adaptált forgatókönyv Oscar-díjára is jelölték. Ám ez így puszta önámítás, egy álszent ideológia ünneplése, hiszen az üzenet mindenképpen torzul, ha a bevándorlás úgy jelenik meg, mintha mesevilágban élnénk, ahol nincsenek ellenlábasok, ahol a környezet türelmes, bölcs és elfogadó, ahol a főhős szép, okos és szorgalmas, és ahol az idegengyűlölet is csupán kedves vicc a családi vacsora alatt. Amelyen felszabadítóan kacaghatunk, hiszen ebben a filmben nem történhet semmi gonosz. Nem úgy a valóságban.
Közhely, hogy a békében és a nyugalomban a nézők egy idő után elunják magukat, és katasztrófára, vérengzésre és lelki terrorra vágynak. Ugyanez a válságos időkben megfordul, és a könnyed szórakozás feledteti el velük a hétköznapok tragédiáit. Még akár úgy is, hogy éppen ezek a tragédiák jelennek meg a vásznon. Ebből kiindulva félve tehetjük fel a kérdést: ilyen rossz időket élünk?
(Brooklyn, ír-angol-kanadai romantikus film, 111 perc, 2015. Rendező: John Crowley)
