Brooklyn: ilyen rossz időket élünk?

Mit kezdjünk a menekültválság közepén egy filmmel, amely a migráció kérdését romantikus mesébe csomagolja?

fib
2016. 02. 03. 13:11
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Mit kezdjünk a menekültválság közepén egy filmmel, amely a migráció kérdését romantikus mesébe csomagolja? Ha úgy teszünk, mintha mi sem történne körülöttünk, könnyes szemmel drukkolhatunk a fiatal ír lánynak, hogy szülővárosa kilátástalanságát maga mögött hagyva megtalálja a jobb életet az ötvenes évek Amerikájában.

Ez azonban hamis élvezet lenne, hiszen a film – bár több mint hetven évvel ezelőtti történetet mond el – egy percre sem feledkezhet meg a napi aktualitásról, és így a néző sem. Ám a Brooklyn alig mond bármi érvényeset a jelen helyzetről, ezzel pedig a romantikája is üressé válik.

Az ötvenes években járunk, a fiatal ír lány, Eilis (Saoirse Ronan) anyjával és nővérével él vidéken, egy vegyesboltban eladó, és semmi reménye rá, hogy boldoguljon az életben. Magába zárt, kisszerű világából, számos honfitársához hasonlóan, Amerikába emigrál, Brooklynban lel otthonra. És szerelemre: megismerkedik az olasz Tonyval (Emory Cohen), akivel hamarosan az életét is összeköti.

Minden gyönyörűen alakul, ám egy családi tragédia választás elé állítja a lányt: vajon az otthon vagy az új élet jelent többet számára? A film az ír Colm Tóibín regénye alapján készült, a forgatókönyvet a világhírű angol író, Nick Hornby jegyzi, a rendező pedig John Crowley volt, aki ír témában már korábban is bizonyított (Kényszerszünet), de csinált pszichológiai drámát (A bűn hálójában) és terrorizmusról szóló thrillert is (Behálózva).

De hiába a neves művészek, a Brooklyn minden nyilvánvaló erénye ellenére sem több egy üres tündérmesénél. Pedig az érzékeny elbeszélésmód, a letisztult képi világ és a főszerepet alakító (és ezért Oscar-díjra jelölt) Saoirse Ronan akár emlékezetessé is tehetné a filmet.

A téma azonban keresztülhúzza az alkotók számításait. Ma egyszerűen nem lehet egy szelíd, törékeny és a finom rezdülésekre hangolt szerelmes történettel beszélni a migrációról. Még akkor sem, ha az ötvenes években Amerikába kivándorló ír lány helyzete össze sem hasonlítható egy háború elől menekülő szírével vagy épp egy magát szírnek kiadó, a német vagy a skandináv jólétre vágyó marokkóiéval.

A Brooklyn üzenete persze egyértelmű: kényszerből elhagyni az otthont tragikus elhatározás, és aki így dönt, megérdemli, hogy az új hazájában meglelje a boldogságot. Nyilván ennek szól az elsöprő amerikai siker is (a női főszereplő mellett a legjobb film és a legjobb adaptált forgatókönyv Oscar-díjára is jelölték).

Ám ez így puszta önámítás, egy álszent ideológia ünneplése, hiszen az üzenet mindenképpen torzul, ha a bevándorlás úgy jelenik meg, mintha egy mesevilágban élnénk, ahol nincsenek ellenlábasok, ahol a főhős szép, okos és szorgalmas, és ahol az idegengyűlölet is csupán egy kedves vicc a családi vacsora alatt. Közhely, hogy a békében és nyugalomban a nézők egy idő után elunják magukat, és katasztrófára, vérengzésre és lelki terrorra vágynak. Ugyanez a válságos időkben megfordul, és a könnyed szórakozás feledteti el velük a hétköznapok tragédiáit. Még akár úgy is, hogy éppen ezek a tragédiák jelennek meg a vásznon. Ebből kiindulva, félve tehetjük fel a kérdést: ilyen rossz időket élünk?

(Brooklyn, ír–angol–kanadai romantikus film, 111 perc, 2015. Rendező: John Crowley.)

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 02. 03.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.