Malala, az érettségire készülő kamaszlány nevelő szándékkal, de szeretetből néha lekever egy taslit kisöccsének, az iskolában hosszú szoknyát hord, mert zavarja, ha látják a lábát, pironkodik, ha Roger Federerről kérdezik, és értetlenül mosolyog, ha a fiúzás szóba kerül.
Malala, a Nobel-békedíjas aktivista pedig, miután megcsinálta a házi feladatát, az ENSZ-ben negyvenperces beszédben szólal fel a nők jogaiért, világsztárokkal és híres politikusokkal találkozik, az Egyesült Államok elnökét pedig arról igyekszik meggyőzni, hogy a „dróntámadások csak erősítik a terrorizmust”. De Malala nemcsak beszél, tesz is azért, hogy az oktatás világszerte mindenki számára elérhetővé váljon. A Nobel-békedíjjal és a számos más kitüntetéssel együtt járó pénzjutalomból – édesapja támogatásával – a Gázai övezetben lerombolt iskolák újjáépítéséhez, a Boko Haram terrorszervezet által elnyomott nigériai iskolás lányok és az Iszlám Állam elől menekülők megsegítésére is jelentős anyagi támogatást nyújt.
A film nagy erénye, hogy Malala alakját, a benne rejlő kettősség képzetétől megfosztva egyszerre képes átlagos emberként és a terror árnyékában ritkán tapasztalt bátorsággal, akarattal felvértezett hősként ábrázolni. Malala és családja ugyanis nincs túl a veszélyen, a Sátáni versek szerzőjéhez, a fatvával sújtott Salman Rushdie-hoz hasonlóan örökös fenyegetettségben kénytelen élni az életét. Kár, hogy az Al Gore-filmjével (Kellemetlen igazság) korábban Oscar-díjat bezsebelt Guggenheim a pátoszt nem tudta elkerülni.
(Malala, amerikai dokumentumfilm, 2015. Rendező: Davis Guggenheim. National Geographic Channel, március 5.)
