Telt ház előtt mutatták be április 21-én este a Toldiban A törzset: az ukrán film 2014-ben készült, azóta megjárta Cannes-t és a Cinefestet is, hogy aztán most végre hazánkban is megismerkedhessen vele a nagyközönség. A vetítés nemcsak emiatt volt különleges. Előtte Deák Dániel filmforgalmazó szólt pár szót a nézőkhöz, beszámolva róla: A törzs magyar bemutatója Osváth Gábor és a Boddah érdeme, mind ez idáig pedig senki nem merte itthon felvállalni az alkotást. Szót kapott továbbá Mázló Tímea siket színésznő is, a felvezetés alatt pedig végig jeltolmács fordított a közönségnek. Nem véletlenül: Miroslav Slaboshpitsky filmjében kizárólag jelnyelven kommunikálnak egymással a szereplők, és bár felbukkannak hallók is benne, élő szó egyáltalán nem hangzik el.
Nincs felirat vagy hangalámondás, mert a szerelemhez és a gyűlölethez sem kell a tolmács – olvassuk a film előzetesében, a mondat második felén pedig érdemes hosszabban is elidőznünk. A film egy ukrán hallássérült-intézetben játszódik, néhány jelenet kivételével szinte csak tinédzsereket, az ő zárt világukat látjuk. Szigorú hierarchia szerint működő közösségük az erőszakon és a kizsákmányoláson alapszik, gyakorlatilag a belépőt is az erő felmérése jelenti. Ebbe a közegbe érkezik a fiatal Sergei, aki fokozatosan nyeri el társai bizalmát, hogy aztán hamarosan már két társuk futtatásával is őt bízzák meg. Kamionparkolók és végtelen hosszúságú kollégiumi folyosók váltják egymást, Sergei pedig hamar beilleszkedik, gyakorlatilag egy percre sem vonja kétségbe a közösség erőszakos szabályait: problémája csak akkor akad, amikor megtetszik neki az egyik lány, és emiatt aztán az eltanult agresszióval hágja át a megszabott normákat is.
Szerelem és gyűlölet helyett valójában csak embertelenséget látunk, idegenséget tapasztalunk: nem értjük kristálytisztán mondandójukat, de gesztusaikat, tetteiket, felfokozott érzelmeiket igen, és tényleg pontosan tudjuk, mi történik éppen. Az erőszak, a nyomor, a kirekesztettség és kirekesztés nyelve univerzális, ehhez valóban nem kell tolmács – a jelelés azonban kizárólag a többségi társadalom számára lesz feloldhatatlan, a siket nézők éppen hogy érthetik, nagyjából miről beszélnek a szereplők. (Az ukrán jelnyelv persze más, mint a magyar, de a film előtt is elhangzott, hogy ennek ellenére sok átfedés, hasonlóság van, az elhangzottak nagy részét egyszerűbb dekódolni más jelnyelvek ismeretével.)
A felirat elmaradásának indoklása így csalóka lehet, az ép hallású nézőknek szólhat: két filmet nézünk így is, és rendkívül érdekes lehet, a siket nézők hogyan értelmezték a látottakat. Ahogy egyébként a forgalmazó oldalán egy siket néző is érdeklődött: hogyan értelmezték a művet azok, akik számára feloldhatatlannak bizonyult a jelnyelv jelentése, akik nem ebből a világból érkeznek?
A film kamasz szereplői által létrehozott, az erőn és az elnyomáson alapuló közösség élete rendkívül egyszerű szabályokra épül, a rend betartásához alig kell valamit elfogadni és tiszteletben tartani a brutalitáson és az érzelemmentességen túl. Itt nem szeretni vagy gyűlölni kell, hanem engedelmeskedni, fizetni, zsákmányt szerezni, a jutalom pedig nem szeretkezés vagy egymásra találás lehet, hanem egy gyors orális szex a gépház mögött.
A film pedig azzal sokkol igazán, hogy ezek a fiatalok gyakorlatilag ellenállás és közbeavatkozás nélkül tarthatják fenn brutális világukat: senkit, a rájuk felügyelő felnőtteket sem érdeklik, még a bűneik sem kerülnek megtorlásra. A többségi társadalom tagjai nem értik őket, nem is érdeklődnek: ha az utcán a banda a nyomukba ered, örülhetnek, ha el tudnak menekülni, ha a vonaton plüssállatokat próbálnak eladni, elég csak a fej ingatásával jelezni, hogy nem kérnek belőlük. Ez pedig kölcsönös: Sergeinek sincs szüksége a vevőkre, annak örül leginkább, ha egy üres fülkét talál, ahonnan egyszerűbben zsákmányolhat nagyobb összegeket.
Kegyetlen abortuszjelenetet, erőszakot, brutális gyilkosságokat láttunk a fentebb említett filmekben is, viszont ezeknél emberi nyelvet is tapasztalhattunk, láthattuk, hogy létezhet(ne) másféle világ is. A törzs világa inkább a 14 éve bemutatott Lilja 4-everé: a nyomasztó (kelet-európai) közegből nincs kitörés, nincs menekvés, kizárólag a mocsokba való egyre mélyebb süllyedés. Ábrándozni épp lehet a menekülésről: ott Svédországról, itt Olaszországról, de valójában ez is teljesen értelmezhetetlen lesz, mert a szereplő fiatalokból egyszerűen a világ nem kér, nem érdeklődik irántuk. A Lilja 4-ever hősnőjével együtt lehetett érezni, lehetett szeretni és látni, mennyire vágyik ő is erre a szeretetre: itt erre már nincs lehetőség. Ezek a fiatalok már nem kérnek érzelmeket, ők pénzt akarnak, anyagi javakat, biztosabb megélhetést, ezeket pedig kíméletlenül el is veszik, ha tudják. Ahogy a főhős is erőszakkal tudja csak megszerezni a „szerelmet”: a birtoklás és a kizsákmányolás lesz itt az elsődleges, és legkevésbé sem a másiknak való jót akarás.
Az utóbbi évek egyik legnyomasztóbb filmje nem kínál feloldozást, biztosan haladunk a brutális végkifejlet felé, mely némiképp szintén párhuzamba vonható a Lilja 4-ever zárlatával. Csak míg a feloldás a főhősnő számára a korábbiak átértékelésével és az önmagával való végleges leszámolással jár, itt nyilván továbbra is az erőszak és a brutális bosszú lesz az, ami véget vethet a gyötrelemnek. Már a nézőjének, aki a vetítés után kisétálhat a moziból, és jó esetben meg is tudhatja siket társaitól, ők hogyan értelmezték a látottakat. A filmben nem, itt viszont van mód a párbeszédre, a megismerkedésre és a megértésre: talán lesznek, akik élnek is ezzel.
