Nem tudjuk, mit várunk a magyar filmtől

Madarász Isti, az első magyar „időkavarós” thriller, a Hurok rendezője nem vetni akart, hanem aratni.

– És mennyire kompromisszumkész a sikerhez?
– Meglehetősen. És erre a Hurok a legkézenfekvőbb bizonyíték. A film eredeti forgatókönyve, amelyet kilenc éve írtam, nagyjából tízszer bonyolultabb és szerteágazóbb volt a véglegesnél – még ufók is voltak benne. De nem vagyok a magam ellensége. Arra hajtok, hogy minél többen beüljenek a filmjeimre, hiszen közönségfilmesnek készültem. Ha azonban a nézettségem alacsony, fel kell tennem magamnak a kérdést, hogy érdemes-e újabb kompromisszumokat kötnöm, vagy inkább adjak a geekeknek olyan szaftos csemegét, amelyen egy életen át csámcsoghatnak. Nolan első közismert filmje, a Mementó is nagyon bonyolult volt, meg is bukott, de később kultfilmmé vált, és megalapozta a rendező karrierjét. Nem biztos, hogy ma ismernénk a nevét, ha annak idején egy közönségmágnes romantikus vígjátékkal kezdi a karrierjét. Időhuroktémában a Looper vagy A holnap határa is szuper filmek voltak világsztárokkal, mégis alacsony nézettséget hoztak.

– Utóbbinak azért jót tett, hogy meglocsolták némi humorral, a Hurok viszont totál tréfamentes. Nem gondolja, hogy a szerelmi szál mellett egy-két poén tovább tágította volna a célcsoportot?
– Egyetlen poén volt a filmben, azt is kivágtuk. Kár érte. Sokan mondták, hogy a humor kiirtásával nagyon szűkké vált a zsáner, de ez egy ilyen film. Nálam alapvetés volt, hogy az időutazós, időkavarós filmeket így is, úgy is mindenki szereti. Aztán lehet, nem volt igazam.

– Azért bitang érzés lehet a nézettségi kényszer miatt megválni az évekig érlelődő ötletektől. Egyáltalán van bármi értelme a nézőszámok alapján megítélni, beskatulyázni filmeket a hazai filmpiaci viszonyok között?
– Inkább az a kérdés, hogy amerikai mintára van-e értelme az első hétvége nézettségi mutatói alapján levonni a következtetéseket. Nyilván lenne, ha a kinti nagy stúdiókhoz hasonlóan a gyártási költség felét vagy egészét marketingre költenék. Nálunk azonban elenyészők ezek az összegek.

– Mennyivel kellene bővítenie a filmalapnak a filmforgalmazás támogatására szánt büdzsét?
– Legalább az öt-hatszorosára. A Hurok 300 millió forintból készült el a filmalap támogatásával. Tudom, őrült nagy pénz, ráadásul nagyon magas összeg egy elsőfilmesnek, ezért nem is panaszkodom. De azon elgondolkodom, hogyan állna most a film nézettsége, ha marketingre kapott volna mondjuk még harmincmillió forintot a négymilliós, ráadásul visszatérítendő támogatás helyett. És vajon nem túl kockázatos-e elkölteni milliárdokat a Kincsemre, a Viszkisre meg a Budapest Noir-ra, ha a promotálásukba majd nem tolnak bele még vagy ötvenmilliót? És ez arányaiban még mindig nem olyan sok. Ráadásul amíg a filmalap nem áll ebbe bele, a marketing hiányából fakadó alacsony nézőszámok a magánpénzt sem csalogatják a filmhez.

– A Hurok az első mozifilmje, de nem az első kockázatos rendezése. A fekete múmia átka szintén szép kritikákat kapott, pedig ezzel a Rejtő-kisregényből készült tévéfilmmel megfilmesíthetetlennek tartott univerzumba merészkedett. Nem gondolja, hogy a Csontbrigád tervezett megfilmesítésével azért már erősen rázza a pofonfát?
– Ha egyszer a Csontbrigád is filmre kívánkozik Persze nem egy vidám regény, olyan, mintha nem is a világ legviccesebb írójának életművéhez tartozna. Megfilmesíteni azért is kockázatos, mert szerintem csak milliárdos költségvetésben lehetne jól elkészíteni, miközben meglehet, hogy éppen a Rejtő-brand dolgozna ellene: egy Rejtő-film, ami nem vicces? Mit szólna ehhez a közönség? Pálfi György, az egyik legjobb magyar rendező már egyszer nekiállt a filmnek, majd váratlanul ejtette, mondván, nem talált rajta fogást. Én azért egyszer nagy naivan még belevágnék, ráadásul van más Rejtőhöz kapcsolódó tervem is.

– Akadnak további filmtervek is a tarsolyában?
– Egy vagány női akciódráma is formálódik már, leginkább Luc Besson Nikitájához hasonlítanám. A forgatókönyv még távolról sincs kész, de fejben már két komoly akciójelenetét is megkomponáltam. Régi álmom, hogy olyan ikonikus, retinába égő akciójeleneteket forgassak, mint amilyenek például az utóbbi Mission Impossible-filmeket is emlékezetessé tették.

– Miért tartja ilyen fontosnak az akciót?
– Mert mint említettem, én nem karaktervezérelt független filmes vagyok, hanem vizuális, szép kiállású mozikban gondolkodó közönségfilmes, akit szétvet a tettvágy. Nekem kell az akció.

– A néhány éve feléledt tévéfilmgyártás jobbnál jobb alkotásokkal rukkol elő – a „múmia” mellett elsősorban Szász Attila és Köbli Norbert feldolgozásaira, A berni követre meg a Félvilágra gondolok. De a tévéfilm reneszánsza vajon a mozifilmét is elhozhatja?
– Hogyne. A műfaj újjászületése ugyanis végre kitöltötte a tátongó űrt kisfilm és mozifilm között. A rendezőknek azért jó a tévéfilm, mert végre dolgozhatnak, kipróbálhatják és felépíthetik magukat. Szász Attila és Köbli Norbert jövőre már a megfelelő rutinnal és a sikereik adta magabiztossággal vághat bele egy mozifilm elkészítésébe. És biztos: szuper filmet fognak csinálni. Én is szerencsés vagyok, hiszen végigjárhattam a szamárlétrát: a Hurok előtt kisfilmeket, imázsfilmet, szappanoperát, heti sorozatot és tévéfilmeket is forgattam. Logikusan jöttek a műfajok egymás után, ezért a Huroknál minden nehézség ellenére sem éreztem azt, hogy agyonnyomna a rendezés súlya.

– Örömmel tapasztaltam, hogy újabban a magyar filmek, így a Hurok szereplőinek (Száraz Dénes, Anger Zsolt, Martinovics Dorina) a játéka sem hordozza már azt a teatralitást, amelyet a színészek korábban rendre átmentettek a színpadról a vászonra. Létezik már olyan, hogy magyar filmszínész?
– Alakul a dolog. A tévéfilm, amelyből jóval több készül, a színészeknek is jó, mert filmes rutint és ismertséget szerezhetnek. Mondják, hogy a nézők csak azt ismerik, aki benne van a tévében. Hát tessék, a tévéfilmekben meg egy tévéműsorban is megkapták például Kovács Patríciát, akire így jó eséllyel a moziban is sokkal többen lesznek kíváncsiak. Rendezőként pedig nekem az az érdekem, hogy válogathassak az ismert arcok között.

– Sokan látják úgy, a Saul fia sikere után most különösen fontos, hogy rendületlenül, egymás után készüljenek a jó magyar mozifilmek. De megérett-e az idő visszacsábítani a közönséget?
– Sajnos korábban az alkotók annyira elléptek a közönségtől, hogy egy ponton túl a nézők is hátat fordítottak. Ebből a válságos időszakból lassan kikecmergünk. Ma már talán nincs az, hogy azért nem nézem meg, mert magyar film. Igaz, az sincs, hogy megnézem, mert magyar. Szerintem jó irányba megy a magyar film, különösen azután, hogy néhány éve szinte még szitokszóként hangzott. A filmalap két tucat filmje közül szinte nincs is olyan, amelyik ciki. Mintha mindegyik film film akarna lenni. Ez részben a forgatókönyv-fejlesztés nyomásának köszönhető, részben annak, hogy egyáltalán nem a név, hanem maga a projekt szabja meg, ki kapjon pénzt a filmjére. Ez tényleg a minimum, mégis hatalmas lépés az eddigiekhez képest. A baj csak az, hogy továbbra sem tudja senki, mit is várunk a magyar filmtől. Nézőt, anyagi megtérülést vagy fesztiválsikereket?