Talán az Oscar-gálák legbotrányosabb és legtisztább pillanata volt, amikor egy apacsdíszben megjelent lány az 1973-as díjátadón felolvasta Marlon Brando levelét. Ebben a színészóriás Hollywoodnak az őslakosokkal kapcsolatos hazug bánásmódjával indokolta A Keresztapáért neki ítélt Oscar-díj visszautasítását. A kollektív bűntudat filmipari részről két évtizeddel később, a Farkasokkal táncolóban mutatkozott meg a leglátványosabban. Kevin Costner pátoszba csomagolt gesztusát természetesen díjesővel jutalmazták.
Úgy látszik, az amerikai őslakosok kihalófélben lévő, misztikus világa és a felvilágosult betonozók közti összeférhetetlenség továbbra is incselkedő, ám érezhetően kényes téma a filmeseknek. S. Craig Zahler író-rendező nem is győzi vadnyugati hősei szájába adni, hogy ellenfeleik afféle barlanglakó, korcs kannibálok, akiknek semmi közük a földrészt benépesítő „indiánokhoz”. Erre persze tényleg nincs sok esély, de a logikátlanságoktól hemzsegő Csontok és skalpokon mégsem szerencsés számonkérni a racionalitást. A film ugyanis az első bravúros kísérlet western és horror összeházasítására.
A történet szerint gyilkos haramiák verik fel az ősök csendjét a brutális nem indiánok földjén. A szent hely meggyalázásának egyedüli túlélője a közeli kisvárosba menekül, ahol gyanús viselkedése miatt a helyi seriff lábon lövi, majd rács mögé dugja, és a sípcsonttörésből lábadozó doki szépséges feleségét kéri fel a bandita ápolására. Másnap rábukkannak az istállófiú megcsonkított holttestére, valamint a seriffhelyettes, az asszony és a haramia hűlt helyére, egy művelt őslakostól pedig megtudják, hol keressék az elraboltakat. Négyen indulnak útnak – a seriff és idős adjutánsa, egy világlátott pisztolyhős, valamint a kripli férj –, hogy mentsék, aki menthető.
Zahler lomhán hömpölygő westernje végig precízen tapossa a klasszikusok nyomvonalát, és csak az utolsó fél órában vált műfajt. A seriffet alakító Kurt Russell és a lepcsesszájú segítője bőrébe bújó Richard Jenkins kultfilmekhez méltó, emlékezetes karaktert teremt.
