Szerethető, de szirupos lett Szenilla története

Izgalmas, ahogy eljut önmagához a Némó nyomában folytatásának hőse, csak a vége ne lenne giccses.

Ugyan a 2003-ban a mozikba került Némó nyomában után tizenhárom évet kellett várni a folytatásra, az új epizód kapcsán könnyedén úgy érezhetjük: valójában csak most kerültek helyükre a dolgok. Mintha most mesélték volna el a történetet a maga teljességében: kibontakozhatott végre az első részből ismert feledékeny doktorhal karaktere. A Szenilla nyomában megmutathatta, hogy amit kerek egésznek gondoltunk, valójában rengetek titokkal és mesével maradt adós még. Honnan jött valójában az izgága kékség, mit tudhatunk múltjáról és jelleméről, mit szeretne elérni még? – minderre fény derülhet az elsőnél nem kevésbé szórakoztató második felvonásban.

Igaz, ennél többre ezúttal sem: míg legutóbb a Pizsi bohóchal és fia közti kötelék került középpontba, ezúttal Szenillának a családjához való viszonyáról tudhatunk meg többet. Arról: jóval többet hozott innen kedvenc doktorhalunk, mint azt gondoltuk volna.

Ehhez képest lesz csalódás, hogy amennyire rááll a film a lélektani vonulatra, és idézi fel újra és újra Szenilla múltját, annyira egyszerű és szirupos lesz a végkifejlet. Nem mintha a rövid visszaemlékezések ne lennének azok: a hatalmas szemű kölyökhal megelevenedő kalandjai nyilvánvalóan elsősorban a könnycsatornáinkra kívánnak hatást gyakorolni. Csakhogy míg ezek szerethetőek és valóban mélyebb mondanivalót is rejtenek magukban, az út végén rájöhetünk ismét, hogy fontosabb szempontnak bizonyult a családbarátság (ezúttal szó szerint), mint annak bemutatása: valójában a kaland lényege elsősorban, hogy Szenilla eltaláljon saját magához, rájöjjön, mit honnan hozott, visszanyerje önmagát.

Már-már valóban filozófiai a küldetés: adott egy bolondos karakter, aki feledékenysége miatt szinte bárki lehet, neki pedig fel kell fedeznie, egy-egy természetes gesztust, gyakran ismételgetett mondatot, jellemvonást honnan is hozott magával. Ettől lesz annyira okos és izgalmas film a Szenilla nyomában: rámutat, hogy nem önmagunkban állunk, jelentésük van megnyilvánulásainknak, miután hozzuk őket valahonnan, valamiért.

Mindez pedig feledteti velünk a tényt, hogy Szenilla karaktere mellett nagyon senkihez sem juthatunk közel: még az újként behozott Hank polip is egydimenziós lesz annak ellenére, hogy kicsit öncélú mogorvaságával igyekeznek őt a szívünkbe csempészni. Pizsi és Némó is hiába az utazás fontos résztvevői, kedves, de nem túl jellegzetes mellékszereplők tudnak most csak lenni. A mulatságosnak szánt új karakterek, a két oroszlánfóka és az ütődött madár pedig sajnos csak idegesítőnek bizonyulnak.

A Toy Story 3 forgatókönyvírója, Andrew Stanton rendező persze tudta, hogyan érdemes visszanyúlni úgy a megkedvelt motívumokhoz, karakterekhez és történésekhez, hogy a néző ne érezze: ezt a folytatást már tényleg ki lehetett volna hagyni. Ahogy a játékháborúban részt vevők, úgy a halacskák is fejlődhetnek, többet megtudhatnak a másikról. Arról, hogy a másikat is ugyanazok a kételyek, aggodalmak mozgatják, és hogy a másik is csak ugyanúgy fél, ezért szeretne többet tudni arról, honnan jött és mi a célja az ő létezésének.

A Toy Story 3 nagyszerű pillanata volt, amikor a vége felé az elvadult Macó magánhadseregének tagjai rájöttek, hogy a plüssmedve csak rájátszott félelmeikre, kihasználta őket. A legújabb halacskás kalandban épp ilyen nagyszerű lesz Pizsi ráébredése: Szenilla útja is épp olyan fontosnak mondható, mint az övé. A Pixar-varázs pedig abban rejlik, hogy efféle egyszerű bölcsességekre is képes ráébreszteni bennünket. Jó, persze: meg a hatalmas szemű bébihalak cukiságában.