Mindez pedig feledteti velünk a tényt, hogy Szenilla karaktere mellett nagyon senkihez sem juthatunk közel: még az újként behozott Hank polip is egydimenziós lesz annak ellenére, hogy kicsit öncélú mogorvaságával igyekeznek őt a szívünkbe csempészni. Pizsi és Némó is hiába az utazás fontos résztvevői, kedves, de nem túl jellegzetes mellékszereplők tudnak most csak lenni. A mulatságosnak szánt új karakterek, a két oroszlánfóka és az ütődött madár pedig sajnos csak idegesítőnek bizonyulnak.
A Toy Story 3 forgatókönyvírója, Andrew Stanton rendező persze tudta, hogyan érdemes visszanyúlni úgy a megkedvelt motívumokhoz, karakterekhez és történésekhez, hogy a néző ne érezze: ezt a folytatást már tényleg ki lehetett volna hagyni. Ahogy a játékháborúban részt vevők, úgy a halacskák is fejlődhetnek, többet megtudhatnak a másikról. Arról, hogy a másikat is ugyanazok a kételyek, aggodalmak mozgatják, és hogy a másik is csak ugyanúgy fél, ezért szeretne többet tudni arról, honnan jött és mi a célja az ő létezésének.
A Toy Story 3 nagyszerű pillanata volt, amikor a vége felé az elvadult Macó magánhadseregének tagjai rájöttek, hogy a plüssmedve csak rájátszott félelmeikre, kihasználta őket. A legújabb halacskás kalandban épp ilyen nagyszerű lesz Pizsi ráébredése: Szenilla útja is épp olyan fontosnak mondható, mint az övé. A Pixar-varázs pedig abban rejlik, hogy efféle egyszerű bölcsességekre is képes ráébreszteni bennünket. Jó, persze: meg a hatalmas szemű bébihalak cukiságában.
