Aki nem tudja, tanítja. És aki tanítani sem tudja, abból lesz a tornatanár – hangzik Woody Allen aranyköpése, Sérgio Machado filmjének első harmada pedig egy hasonló sorspálya ígéretét hordozza a főhős számára. A hegedűtanár története azonban nem rejt ilyesféle komikus meglepetéseket. Sőt, semmifélét, ami persze nem annyira váratlan: a gettódrámák özönétől csatakos filmuniverzumban aligha akad még egy száraz parcella a nyomornegyedek kilátástalanságát, a kitörés reménytelenségét vagy lehetőségeit taglaló melodrámáknak.
A megtörtént eseményeken alapuló film címszereplője, a csodagyerekből lett, ígéretes zenei karrier előtt álló hegedűművész jelentkezik a Sao Paulo-i Állami Szimfonikus Zenekar első hegedűsi posztjára, ám a próbajátékon bénító lámpaláza miatt elhasal. Hogy eltartsa magát, Laerte (Lazaro Ramos) jobb híján elvállal egy középiskolai zenetanári állást a heliópolisi favelában, a nagyváros hírhedt szegénynegyedében. A jómódból átmentett merevsége azonban nem segíti kapcsolatát a diákjaival, akiknek javíthatatlannak tűnő zenei képzetlensége és modora tovább növeli elkeseredését. Miközben a céltalannak tetsző tanítás mellett a következő nagyzenekari meghallgatására készül, csoportjában rábukkan egy kivételes tehetségre, akinek mentorálása felébreszti szunnyadó pedagógiai érzékét, diákjai pedig látványos fejlődésen mennek keresztül.
Ahogy új környezete beszippantja, Laerte egyre inkább megérti, hogy a zenetanulás közösségi élménye valóban képes felszabadítani a fiatalokat a bűntől és nyomortól bűzlő favela béklyói alól. Hősünknek ugyanakkor az egymásra hangolódás és azonosulás folyamata, no meg egy halálközeli élmény segít kiűzni a saját démonait, helyet teremtve az érett művészembernek. Talán nem lövünk le poént azzal, hogy az így válaszút elé kerülő művész végül nem a tornaterem kápójaként végzi a filmben.
Bár Machado filmje mint gettódráma nem hoz újat, mégsem tekinthetjük a műfaj hollywoodi és brazil gyártósoráról lepottyant alkotások – a Veszélyes kölykök és A szív dallamai vagy a Göndör fürtök és az Isten városa – parafrázisának. A szép ívű, kivételesen összetett karakterábrázolásban ugyanis szinte csomómentesen oldódnak az ismerős cselekményben és miliőben elkerülhetetlenül felvillanó klisék. Az író-rendező arányérzékét és felelősségteljes hozzáállását dicséri az is, hogy a léleknyomorító környezetet és a gyógyító művészetet szembeállítva mindkét esetben kerüli az egyébként nem ördögtől való hatásvadász megoldásokat: a jelenlegi hírklímát megidéző rendőri és bűnözői erőszak hőfoka például meg sem közelíti az Isten városában bemutatott brutalitásét, míg „minden idők legszomorúbb klasszikus darabja”, Samuel Barber Adagiója sem úgy és azért szólal meg A hegedűtanárban, hogy rámenősen könnyeket fakasszon.
