De akkor is, így kell ezt csinálni. A De Niro-show másnap reggel folytatódott, kemény biztonsági intézkedések közepette, valamint szigorú szabályok szerint. Megkaptuk az értesítést, hogy mindannyiunk Travise és Don Corleonéja a Nemzeti Színházban mesél pályafutásáról a Talents Sarajevo program résztvevőinek, valamint a sajtó képviselőinek. A beszélgetés negyed tizenegykor kezdődik, tizenegykor vége. A média reprezentánsainak fél kilenckor sorakozó a Press Centerben. Helyek elfoglalása a színházban kilenc és fél tíz között, aztán nincs ki-be járkálás. Ez egy óra dekkolás, ugye, minimum, amennyiben nincs késés. Naná, hogy van, de én már megszoktam a fesztiválokon, ha bedőlsz nekik, feltörlik veled a vörös szőnyeget, mert azt hiszik, ez az egész róluk szól.
Pedig nem, ez most speciel Robert De Niróról szól, aki végre meg is jelenik, és a jellegzetes mosolyával anekdotázik a Novecentóról, Martinról (Scorsese), Jodie-ról (Foster), Harvey-ról (Keitel) és a többi cimborájáról, én meg arra gondolok, na, megadatott ez is, láttam az egyik legfontosabb ikonomat. Felveszem a Ray-Ban Aviatorömet (hamis persze), a zöld kabátomat, és kiballagok a szarajevói napfényre.
